Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
50 fekete fejfák és sablonosán egyszerű sírkövek alatt. Mi látnivalóm akadhatna még? És mégsem mehetek el. Gyászmenet lép be a. temető kapuján, koporsó nélkül. Mi történik itt ? kérdem kíváncsian s megtudom, hogy Weimár új krematóriumában ma lesz a harmadik halottégetés . . . Itt tehát ma embert égetnek. Embert dobnak izzó kohóba, hogy az élettelenné vált szervezetet a tűz barbár hatalma pusztítsa el olyan rettentő gyorsasággal és bizonyossággal, mint ahogy életet olt a kifent hóhérbárd. Könyörtelen egy gondolat. Másfél óra alatt végleg eltörölni a föld szinéről mindazon idomokat, melyek egy ember látható lényét alkották, hogy a kegyelet látomásai se bírjanak többé szemet, arcot, kezet és hajfürtöket fölidézni a sírból, hanem csak szenes csontmaradványt és hamut . . . Avagy ártatlan ceremóniakérdés ez csupán Mors Imperator diadalmenetében? Ki fejti meg?! Nekem most nincs időm bölcselkedni, a gyászsokaság tovább vonul s nekem csatlakoznom kell ehhez a menethez, hogy keresztüléljem egy tűzbe temetkezési szertartás minden hangulatfázisát. A régi temető sűrűjéből kiérve, füvetlen-fátlan homokdombokon tárul elébünk az új temető képe. A legmagasabb halom tetején hatalmas kőépítmény, melynek homlokzati részén torony és kereszt, hátsó szárnyán a torony hegyénél is magasabbra nyúló kémény villámhárítós vaskoronája. Kémény és torony. Könnyű kitalálni, hogy ez a különös épület nem más, mint a németek vakmerő, modern intézménye: a krematórium. A főkapu csinos kápolnába nyílik. Elől az oltár, vele szemközt az orgona és karzat. Az oltár előtt közvetlenül a jó előre elkészített s koszorúk tömegével borított ravatal, melynek lábát köröskörül élővirágok boglyája szegélyezi. A nép a padokban helyezkedik el. Fölbúg az orgona és a közönség elkezdi Knoll Kristóf híres szerzeményét, a 601. éneket, melynek „Uram, a töredelmes szívet te szereted“ szövegre alkalmazott gyönyörű, mélabús dallamát a protestánsok nálunk is széliében ismerik. Mély áhítat, ünnepi meghatottság a lelkeken, midőn a pap a ravatalhoz lép s elmondja csöndes halotti könyörgését ilyeténformán: Isten! szabados ura a mindenségnek és az atomoknak! Itt áll ismét, örökkévalóságod pitvarában, e rögös világi életnek egy fáradt bujdosója. Hitben és a te félelmedben járta végig földi vándorútját s hittel bocsátotta el lelkét a te itélőszékednek, az örök világosságnak országába. A halhatatlan lélek már odafönt a
