Református fögimnázium, Budapest, 1912

I. Tanulmányok

33

„Die österreichische Botschaft? Bitte!“ Egy kis keresgélés után rátalál s most már hangosan olvassa ki feleletét az írásból: az osztrák-magyar nagykövetség a Moltkestrasse 3. szám alatt található. A szeméből láttam ennek az embernek, hogy abban a percben ő is megtanult valamit.

Évtizedek kitartó munkájának eredményeként sikerült Budapestet iktatnunk Ofenpest helyére, még pedig nemcsak az osztrák és német birodalmi menetrendek lapjain, de az élőnyelv szótárában is. A nagy német lapok következetesen fenntartják az Österreich- Ungarn rovatot, s bizony megesik, hogy az Österreich-Ungarn címe alatt csak Gessmannak, az osztrák sociálista vezérnek lemondása, vagy a prágai student-zavargás hirecskéje áll. Mely túlbuzgóság ellen viszont osztrák és cseh atyánkfiái tiltakozhatnának.

Prágában éltem át egy szokatlan gondolatkapcsolódást. Mikor odaérkezésem reggelén a kávémat fizettem s az általam lerótt pénzdarabokon szemembe villant a magyar szó és magyar korona. Valahogy tetszett nekem az a gondolat, hogy cseh, morva, lengyel, steier, bosnyák, olasz zsebekben százezrével hordják szent István koronájának képét. Mert másképen volt ez századokon át, nem is olyan régen, mikor még fillér és korona helyett „Kreuzer“ és a kétfejű sas érce csörgött az aranysujtásos dolmány zsebeiben.

Azt is jól esett hallanom, hogy porosz asztaltársaság tagjai hegedű és zongoravirtuózainkról azzal a közvetlen rokonszenvvel beszélgettek mintha — mondjuk — a pesti New-York asztala mellett üldögéltek volna. Szóba került Geyer Stefinek a nemzetisége is. Volt, a ki magyarnak, volt, a ki németnek állította. Végre abban állapodtak volna meg, ha bele nem szólok, hogy „német leány, a ki Budapesien él.“ — íme, a névmagyarosítás parancsoló szükségessége! Kivált művészembernél lealkudhatatlan hazafiúi kötelesség. De én a közhivatalok elnyerésének is feltételéül szabnám az idegen név megmagyarosítását. Ha otthon nyelvében, külföldön az egyének nevében él a nemzet. Petőfi és Munkácsy példáját nem lehet elégszer hangoztatni. Eredeti nevök, Petrovics és Lieb, ha nem is egészen nemzeti szerencsétlenség, de mindenesetre helyrehozhatatlan szépséghiba lenne e két magyar lángelme glóriáján.

Hogy ezek apróságok, hogy ez még nem magyar Dreadnought az Adrián, vitathatatlan, de bizonyos az is, hogy mindezek a most bontakozó és előretörekvő magyar erőnek keréknyomai. Magyarország immár a szabad fejlődés vastörvényének mozdonyához van csatolva, hol többé nincs megállás, mert ha volna, az utánunk jövők acél3