Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
26 Szeptember és október hónapokat Berlin kultúrintézményeinek szemlélésével s német nyelvi tanulmányokkal töltöttem. Beiratkoztam a Humboldt-akadémia őszi tanfolyamára s ott irodalmi tárgyak, különösen Dr. Prof. Schayer „Deutsch für Ausländer“, collegiumának hallgatása révén igyekeztem szert tenni arra a nyelvi készségre, ami iskolalátogatásaim eredményes lefolytatásának sinequanonjaként lebegett előttem. — De Berlin ezenfelül is özönnel ontotta elébem a látni és hallani való dolgok alkalmait. Hiszen a múzeumok maguk hetekre szóló anyagot nyújtanak az elszánt szemlélőnek, akit jó lábizmokkal és látóidegekkel áldott meg a múzsák kegyelme. Sokat koptattam a Kaiser Friedrich muzeum és a National-Galerie küszöbét, ahol a festészet megtéphetetlen glóriájú hallhatatlanjai adnak egymásnak fölséges találkozót. S ha banális mernék vagy akarnék lenni, leraknám itt mindjárt a hódolat betűkoszorúját a sok századok homályán átfénylő, vert- aranynevek: a Rafaelek, da Vincik, Murillok, Van Dyckok zsámolya elé. Ám „véges elmémmel ily nagy mélységet méregetni félek.“ A naphoz, a kenyérhez és a tengerhez ódát írni én nem akarok. A K. Fr. múzeumban úgy mint Bécsben, Drezdában, Londonban, Párisban, Münchenben, Milánóban, Rómában első utam mindig ama főtiszteletű mesterek alkotásai elé vezetett. Majdnem azt mondtam, hogy először ő előttük róttam le a kegyelet adóját. Hiszen nagyok, valóban nagyok ők. Nekem is azok, aki nem kutatom a műtörténészek aggodalmasságával, miként lett az ő ecsetjük alatt a regina coeli merev alakjából szívemre hajló ember: mater dolorosa. Rafael koloraturája s Madonnáinak fölséges női- sége olyan kiszámított tökéletességgel ragyog nekem is, akár Horátius metrikája és istenmosolyú bölcseleté. De ne kérd, hogy egyről beszéljek, egyet emeljek ki a sorból, hogy fiatal, szép lányok énekkarából egynek dalára figyeljek! Az egész az, ami tiszteletre indít. S ne vedd rossz néven, ha a klassikusok oltára mellől szabadulva, ott felejtem magam Böcklin „Der geigende Tod“-ja előtt, mely voltakép önarcképe a halál festőjének, az ecset nagy karthausianusának. Itt már elidőzöm fertályórákon keresztül. Elegans, szép Böcklinarc ez, egy közülünk való, öreg, úri ember arca, de szemében, vonásán és feje tartásában ott reszket a megdöbbent művész látnoki riadalma, kinek fülébe a vigyorgó, csontkezű halál — rettenetes témákat hegedül! És meghatva tűnőVII.
