Református fögimnázium, Budapest, 1912

I. Tanulmányok

27

döm el Lenbach symbolikus vásznán, a „Dicsőségben. Száguldó paripa hátán rohan az ifjú egy előtte lebegő, rája visszamosolygó nőalak fénytüneménye: a dicsőség után. Lovának patái alatt összegázolva, egy halott szép asszony hever: a Boldogság. Mögötte, egészen lova sarkában, robog kárörvendő képpel és suhintásra emelt kaszával egy fekete paripás, üldöző lovag: a Halál. Látni, hogy előbb beéri őt ez, mint ifjú rajongónk a maga tünékeny ideálját. — Hosszan, borongva, tusakodva nézi az ember a fölfelé törekvés tragikumának ez álmatag, beszédes képét bent a homályos műteremben. Jó, hogy beszűrődik a napfény és egy világváros tengermoraja, mintha a csendes, múzeumi merengőnek az élet jeligéjét, az Isten üzenetét hozná: Tovább, tovább!

Van azután más kép is, ami megállít. Klein Ádám festménye ez a National-Galerie-ben a múlt század közepéről. A száma 162. Címe: „Ungarische Fuhrleute“, magyar furmányosok. Ez a cim az, ami megállást parancsol nekem. A kép középpontja egy ekhós szekér, körülte nehány férfi zsinóros, kék nadrágban, fejükön hegyes kucsma, hajzatuk hosszú lelógó fürtökkel, egyik ló hátán fanyereg, a szekér mellett kis pulikutya. Ismerős alakok valamennyien. Országútjaink gyakori utasai: oláh cigányok, vagy legjobb esetben dézsaárus, oláh parasztok. Mindenesetre szánalmas, toprongyos teremtések. S a képtár ezer meg ezer német és külföldi látogatója vési emlékezetébe ezeket a nomád figurákat magyar typusok gyanánt!

Ilyen apróságok rontják meg a mi fiatal kultúránk hitelét külföldön, ezekért hordjuk mi, Európa szíve, homlokunkon még mindig „Ázsia“ bélyegét. Aki tehát innen alkotja meg magának a magyar ember képét, úgy tesz, mint Fáik Pál berlini tanárjelölt barátom, aki vitatkozásaink során egyszer nagyfennen vágja szemembe, hogy a magyarság 70°/o-a analfabéta. Kérdem, honnan veszi ezt az értesülését? Feleli, hogy ő ezt már az elemi iskolában így tanulta, mondjuk 20 évvel ezelőtt. Az a tankönyv persze ismét lehetett vagy 15—20 esztendős, adatai szintén vagy 15—20 éves megállapítások. Szóval ez az úr Magyarországról való Ítéletét a hatvanhetvenes évek statisztikájára építette. S mit tegyünk mi, önérzetünkben így százszor megbántott, fölfelé haladó magyarok? Haragudjunk vagy keseregjünk? Rendszerint ezt szoktuk cselekedni. Pedig ideje volna már kissé higgadtabb, fölényesebb álláspontra hágni, fölegyenesedni és sajnálkozó udvariassággal egyszerűen konstatálni, hogy Klein Ádám rossz festő, akinek képe hamisítás, Fáik úr sta-