Református fögimnázium, Budapest, 1912

I. Tanulmányok

22

A kezdő ember beszéde ilyenformán roppant lapos és színtelen s hosszas gyakorlatra, megfigyelésre, ellesésre van szükség, hogy beszédünkbe a köznyelvben járatos kifejezésformák, szólamok fölhasználásával szint és fordulatosságot vigyünk, illatot leheljünk. S talán nem csalódom, ha állítom, hogy a beszédnek ez ártatlan stylművészetét idegen nyelven tökéletességre vinni lehetetlen.

A beszéd technikai részét, a szókimondás, kiejtés nehézségeit illetőleg már kedvezőbb megállapítást tehetünk, noha a kezdő ember elé itt tornyosulnak a legleküzdhetetlenebbnek tetsző akadályok. Pedig itt csak a beszélő szervek idegpályáinak egyszerű bedolgozásáról van szó. Ugyanaz a munka, mint mikor a gyerek olvasni, az ember kerékpározni tanul, vagy a mesterségek s testi ügyességek bűvészeiének titkait sajátítgatja el. Verejték kérdése.

S hogy állunk az érzelmek kifejezésével? A nagy öröm, a kitörő fölháborodás, harag, a mély érzések spontán nyilvánulásá- val ? Bizony, indulatszavakkal fűszerezett érzelmi kitörések is csak az anyanyelv hangszerén találnak igaz, őszinte kifejezést. Ha én, a magyar ember, azt mondom: gyünyörű, szeretem, Isten, az Isten őrizzen, ezek a szavak mint elragadtatásom vagy meg- illetődésem megszólaltatói érezhetőleg sokkal mélyebbről és melegebben buzognak, mint a wunderschön, ich liebe, Gott, Gott bewahre idiómái. A Gottnak hallatára pl. érzelmi világom úgy resonál, mintha a Gott nem az én, hanem a németek istene volna. Hiszen a legfelsőbb lény fogalmával kapcsolatos összes etikai és érzelmi reflexióim mind egy kéttagú, zeneileg elég rossz hangzású, magyar szóhoz fűződnek s e szó, mely a mindenség gondolatához tudja magasítani s urának imádatára bírja alázni lelkemet, ez a szó így hangzik: Isten! S mikor a Tiergarten porondján futballozó, német fiúk labdájukkal véletlenül engemet is hasba teremtettek : az ütésnek és dühbe fakadásnak pillanatában önkényteienül is ugyancsak ez a szó hagyta el a számat. Csak a lehiggadás másodperceiben kezdtem a helyzetnek megfelelően németül dörögtetni haragom villámait: Verfluchte Kerle! . . . . Ü. s w.

Anyanyelvi megnyilatkozásnál magára a szóra soha nem gondolok, mert maga a képzet, a gondolat s ezeknek kisérő hangulatai töltik be egész tudatomat, lelki világomat. Idegen nyelvű megnyilatkozásnál viszont el nem nyomhatom azt az ösztönös hátsó gondolatot, hogy az idea szóban, egy betanult szóban öltött magára érzékelhető formát (mintha pl. katonát lát az ember, önkénytelenül is distingvál, hogy az előtte álló személy