Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1908
16 A szakrendszer kezelésében az énektanítás üres szalmacséplés. Érzés és léleknélküli kiabálás, melybe legtöbbször belefásul a tanítvány s tanitó egyaránt. Ha a szaktanitást alkalmazni kell, akkor az csak mint szükséges rossz ideiglenesen vezetendő be. Mihelyt az okok megszűntek, helyre kell állítani a normális állapotot, mert a népiskolában az énektanítással is elsősorban nevelünk, vagyis nevelve tanítunk! Félre tehát a szakrendszerekkel! Ahol szükségképen mégis a szakrendszeres énektanítás dívik, ott azt úgy kell ellensúlyozni, hogy az osztálytánitó minden énekórán jelen van. Megfigyeli az énektanítást. Sőt azt a szaktanítóval egyértve irányítja is! Megtanulja maga is az egyes énekeket s tanításai keretében azután értékesiti, vagyis a tárgy élénkítésére, a jókedv ébresztésére s a szív nemesítése szempontjából maga is énekeltet. Hogy valóban nevelőleg hassunk énektanításunkkal, nem hangsúlyozható eléggé, hogy vigyünk tanításunkba mennél többet a magyar népdal kincses-bányájából. Dobjuk sutba az értéktelen daltermékeket, azokat a mondva-csinált dalokat s térjünk vissza népünk lelkének termékeihez. Magyar szivből fakadtak azok s magyarul fog érezni az, aki ezeket énekelni megtanulja. Minden korunknak megvan a maga sajátos népdal költészete, igaz egyik-másik veszendőben! Minden földrajzi vidéke hazánknak külön-külön gyönyörűséges himes rétjét mutatja a népdal termékeinek! Népünk szeret énekelni. Dalol örömében és fájdalmában. Szivének beszédje ez, amellyel legjobban ki tudja fejezni a magyar ritka örömét, de igen gyakori buját-bánatját. A „sirva-vigadás búbánatos melanchó- liája, amely népdalainkon végig ömlik s amely nagy megpróbáltatásokkal teljes dicső múltúnkban gyökerezik, csodálatos hatással van a szívre. Megindítja az idegent is, aki nemzeti tradícióinkból semmit sem ismer s a hallgatásával be nem telünk, akiknek mindennap van alkalmunk élvezni. Ezt a kincsét népünknek vigyük be a nevelés magasztos. templomába! Nyújtsuk csak ki kezünket érte s bőven találjuk értékesebbnéi-értékesebb gyöngyeit. Ott van a Balaton vidéki népdalok gazdag mezeje. A Tisza halásznépének szebbnél- szebb termékei. Ott van az erdélyi magyarság búbánatos nótája, amint az oláh kurjantás közepette csak fel-felcsillan még abban a hegyes- völgyes hazában. A felvidéken a Bodrog vidéke tünteti fel a népdalköltésnek gazdag mezejét úgy, hogy hazánknak alig van bérce, völgye, folyója, tava, melyet népünk még énekébe nem foglalt volna. Megénekli a tavaszt, a nyárt, megénekli városait, pusztáit, meg a gulyát, meg a nyájt! Dalt költ a vetésről, rózsáról és daruról, És népdalai e sokaságában igen bőven találjuk azokat»
