Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1899

külföldön testet öltött eszméit hazai földbe ültessük és terjesz- sziik. Ez a munka, melyben Luttenberger Abcjével, Olvasókönyvével, Számtanával és a Népnevelők Lapjában, a Tanítóképzőben s a Kisdednevelésben közölt értékes czikkeivel derakas részt vett, feltűnést nem kelt, a kartársak előtt érdemet alig szerez. Úgy vagyunk ezzel a munkával, mint a fa természetes növekedésével; ha mindennap látjuk, észre sem igen veszszük . . . Volt azonban az utóbbi évtizedeknek más érdemes és sikerekben kiáltóbb munkája is: a tanítóság társadalmi beilleszkedésének nagy munkája, melynek eredményeként a tanítóság a társadalomnak számottevő és számításon kívül nem hagyható tényezőjévé növekedett Ezt a munkát a kor szelleme diktálta és vezette és ezért a kor hálás elismeréssel méltatta. Ki mondaná, hogy ez a munka magában tekintve nem is érdemes ? De ki tagadhatná, hogy ehhez a munkához az élőszónak hatalma kell; hogy ebben a munkában az, a kit minden külsőség — legyen ez szónoki póz, vagy a lelkesedés tapsa és éljene — egyaránt bánt, nemcsak vezér, de közkatona sem lehet? Luttenbergert sem komoly íilozótiája, sem érzékeny Ízlése nem engedte, hogy népszerűséget keressen, hogy társaink elismerő kitüntetéséért dolgozzék; műveltsége a humor ama magas régiójába emelte, honnan minden fényen meglátszik az árnyék s minden porszemből egy-egy világ fcjledezik elénk; érthető tehát, hogy Luttenberger egyesületi törekvéseinkben vezérszerepre nem vállalkozott s hogy társadalmi érdekeinkért nem tett többet, mint a mennyit szigorú kötelesség-tudással és emberszerető szivének nógatására minden zaj, minden feltűnés nélkül tehetett. Igaz, hogy ezt a „keveset“ nem szabad közönséges mérték alá állítanunk, mert mindjárt nagyra nő; nagyra, mint minden, a mi egy müveit, egy igaz férfiú munkája. Egyesületünk ügyei iránt mindig meleg érdeklődést tanúsított, az egyetemes tanítógyüléseknek előkészítésében mindig teljes erővel dolgozott, az Eötvös-alapnak több éven át hív és szorgalmas titkára vala és ennek az alapnak pénztárába minden évben gyöngéd figyelemmel juttatta el anyagi áldozatát a „névtelen.“

A „névtelen“, kit kevesen és kevéssé ismertek s a kiről, mert nyilvánosan nem szerepelt, mert a vásári zajt kerülte, sokan azt sem tudták, hogy dolgozik. Pedig lankadatlan és megbecsülhetetlen munkát végezett.

Iskolájában a müveit ember, az okos és szeretettel teljes nevelő volt. Ismerte a czélt, melyre törekednie kell; ismerte és alkalmazta az eszközöket, melyek czéljához elvezetik. Lelkiisme