Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1941
16 organizmusához, mely minden ízében más és mégis minden tagjában az egészbe való beleilleszkedésre törekszik. Ha pedig az Atya, Fiú, Szentlélek szerzőségére gondolunk, akkor az Ige az emberhez hasonló, aki minden ízében egy egyéniség. S organizmus maga a keresztyénség, az egyház, amelyet mint csiga a házát, úgy hord magán az Ige. És ki tagadhatná még ma is, Barth, Brunner, Gogarten, Thurneysen és a többiek kritikája után is, hogy ebben az organizmusban a súlyos, halálos circulus vitiosusok lavináját indította el a modern tudományos teológia. Többek között pl. azzal, hogy a teológia tárgyává Isten Igéje helyett a vallást tette meg s ezért normájává, eszközévé is, a circulus vitiosus természetes logikájának következtében,, rögtön az emberi ész lett. Mert az Ige elvetése eltorlaszolta Isten Szentlelke számára az utat s az észnél nagyobb világosságra és jobb vezetőre az ember magától nem akadhatott. Ennek segítségével pedig mind kevesebbet értett meg az Igéből s hozzá fogott annak megcsonkításához: elvetette természetfeletti jellegét, de még megőrizte történetiségét, kiollózta belőle az érthetetlen részeket, de még ragaszkodott a többihez, végül azonban történetiségét is megtagadta és mindent mithosznak minősített. A teológiát ebből a halálkörből többek előkészítő munkája után és másokkal karöltve Barth Károly szabadította ki. Ügy, hogy a kritikus ponton, ahol az eltévelyedés történt, ott avatkozott be. Azaz, az Isten Igéjét állította ismét a teológia és a keresztyén élet középpontjába s ezzel megindította az életet felszabadító circulus precio- sust.61 A Szentlélek útja felszabadult s az Ige jobb, hívő megértése azóta már exegetikai s egyéb munkák tömegében napvilágot is látott. A mozgalom „oly elemi erővel, olyan széleskörű hatással lépett fel, hogy befolyása alól pozitív vagy negatív formában alig vonhatta ki magát valaki a teológiai gondolkodás terén s akik kivonták magukat a hatása alól, azok csakhamar egy letűnt világ múzeumi emlékeinek a benyomását keltették.”62 Nyilvánvaló, hogy az evangélikus vallástanítás sem zárkózhatik el e mozgalom jótékony hatása elől. Először azért nem, mert, tárgya szintén az Ige, és teljes egészében még akkor is, mikor egyház- történetet tanít, nem más. mint igehirdetés. Másodszor azért nem, mert 61 Barth Károlynak ez a legnagyobb alkotása! Téved ezért Scholz László (Lelkipásztor XVIII. évf. 4. sz. 1942. márc. Az ú. n. dialektikai teológia.), amikor Barth Isten igéjének hármas alakjáról szóló tanítását ismertetve ezt írja: „Ezt tartom az ő legklasszikusabb és legmaradandóbb teológiai alkotásának”. Mert, amint ezt Sípos István kimutatja (u. o. 142—154. 1.), ez a megkülönböztetés Barth szerint sem új, mert a XVI. században már megvolt, a múlt században pedig Heppe H. és Rothe R. óta hangsúlyozták. Másrészt éppen ebben a megkülönböztetésben kíséft még Barthnál is a modern tudományos teológia, amikor a kinyilatkoztatott ige (Kijelentés) és a leírt ige (Ige vagy Szentírás) megkülönböztetésénél az Igét „antik vallásos irodalmi gyűjteménynek”, „konkrét történeti konglomerátumnak", „rakás hulladéknak”, „ígehalmaznak” nevezi az emberi faktor miatt. — Sok egyéb tétele is van még Barthnak, ami vitatható, de ez azon felül még a modem tudományos teológiával is rokon. Ellenben nem vitás és a modern tudományos teológiával szöges ellentétben áll Barthnak nagy igazsága: az Ige centrumba állítása, a „Deus dixit” előtt való hivő megalázkodás. 62 Kamer Károly: U. a. Lelkipásztor 1941. márc. XVII. évf. 4. sz. 162. 1.
