Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1939
27 A Gulliver szerzője: J. Swift. (Kivonat a székfoglaló előadásból.) Ha az ember Swift legnagyobb munkájára, a Gulliver Utazásaira gondol, feltétlenül azt kell hinnie, valami pesszimista lélek alkotása. Swift pedig nem volt az. Erősen hitt abban, hogy a világot nem a véletlen, hanem Isten teremtette s irányítja, s ebben a világban minden jó, mindennek célja van. Isten a természet által uralkodik a világon, a természeti törvény isteni törvény. „God governs the world by the settled laws of nature, which he hath made, and never transcends those laws but upon high important occasions.” Swift mindenben harmóniát keres, akar. Istenben csak a jóságot s a teremtésben csak a bölcs rendet látja. A természetben előforduló hiányok az ember tévelygésének ösztönzésére szolgálnak, Istennek ezzel is célja van. Ha a világban valami rossz található, az csak az emberre vezethető vissza. Isten tehát jót akar, de az ember akarati megnyilvánulásait nem a jóság, hanem az önszeretet irányítja, s Swift éppen ezért veti meg az embert. Ebből azután azt a következtetést vonja le, hogy minden embert rossznak kell tekinteni s aszerint bánni vele. Ilyen alapon azonban az embernek csak rossz tulajdonságait lehet meglátni s Swift lelke valóban olyan, hogy az emberi hibákat, ferdeségeket torzítva fogja fel s mutatja be olvasóinak. Van benne tehát pesszimizmus, de ez csak az emberi tevékenységgel van összefüggésben. Swift inkább az emberi tulajdonságok jóságát illetőleg szkeptikus, mert szerinte a világ — mint Isten alkotta dolog — alapjában véve jó. Érdekes Bernbaum összehasonlítása Schopenhauer és Swift között. Schopenhauer szerint a világ oka az élethez való akarat. Az akarat működésének akadályoztatása fájdalmat jelent, ha azonban az célját elérte, akkor megnyugvást talált. Schopenhauer az akarat nyugtalanságát fájdalomnak érzi és megváltás után vágyik. Swiftnél az akarat kényszere a démoni nyughatatlanságban jut kifejezésre. Ez a nyughatatlanság jellemző saját magára is. Azt írja például elméjéről, hogy azt állandóan foglakoztatni kel, mert különben bajt okoz. Swift is boldog, ha célt ér és végtelenül szenved, ha kudarcot vall. A küönbség Swift és Schopenhauer közt az, hogy míg Schopenhauer elesettségében megváltás után áhítozik, a halált és az emberi nem pusztulását kívánja, addig Swift ezzel a pesszimizmussal szembeszáll s nem adja fel a reményt. A baj oka szerinte nem a teremtésben, hanem az emberi akaratban rejlik. Sokszor csalódott, mert személyét mellőzték. Egész élete küzdelem volt, énjének küzdelme környezetével. Azonban nemcsak a maga számára szeretett volna megfelelő állást, méltóságot szerezni, ahol tudott, segített embertársain. Kórházat alapított, támogatta a szegényeket, harcolt a tudatlanság, erkölcstelenség, nyomor ellen. Sheridan, a nagy drámaíró írja róla: Életének főcélja volt a közjó előmozdítása. A szabadkőművesek közé is belépett. Amit ő embergyűlöletnek nevezett — amint egyik bírálója írja — nem annyira misanthropia, mint szenvedélyes vágy az emberiség megjavítására. Az egyes embereket nem gyűlölte, sőt bánkódik, ha nem segíthet
