Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1938

5

Önmaga árulja el, hogy Arany János tanítványának tartja magát. A róla szóló kritikák úgy jellemzik, hogy „bölcselkedő szellemű költő, a lelkesítés helyett szívesebben elmélkedett. Lírájában nemes emberi eszmények csodáló ja, a családi tűzhely énekese.“ Költészetében annyit mond el magáról, hogy szerfelett érzékeny^ gyakran önmagába mélyedő, ideálista, emberszerető. „Örökké az lesz jelszavam, szeretni, csak szeretni“, írja. De amellett önérzetes is. A Fenyő és repkény című költeményében a fenyőnek a szavai illenek rá:

Én nem jutottam oly magasra még,

De támaszom nincs s nem volt, csak magamban. Kapaszkodásban kedvem nem lelem,

Mi másnak kára, nem haszon nekem.

Kifejtve, égtől mi erőm s javam,

Amivé lettem, magamtól levék.

Csendes, békességre hajló természetével szépen megfér a legnagyobb gyengédség. Már idősebb korában írt költeményében, mikor egy temetést lát, amelyet egyetlen öregasszony kísér, így sóhajt fel:

Óh, ezerszer inkább egyedül maradni,

Utolsó utamon egyedül haladni,

Mint egy drága lelket, ha sír mélye vár rám,

Egyedül itt hagyni, védtelenül, árván.

Az élet gondja, baja, a költői lélek szenvedései, vágyak meghiúsulása, nem törik meg. Gazdag lelki kincsei, családi boldogsága könnyítik szíve terheit. Nagy eszmék iránti lelkesedését élete végéig megőrizte. Öregszem? kérdezi egy hasonló című költeményében. Ha az ifjúság a könnyelműséget, a léha életet jelenti, akkor mindig öreg volt, de ha szeretni, lelkesedni az ifjúság jellemvonása, akkor mindig ifjú marad.

Nem szállt még sírba ifjúságom,

Virágit bőven szaggatom.

Az élét kertje nyújtja bőven,

Nem verte még fel dudva, gyom.

Mit gyenge korban barna hajjal,

Mint agg gondoztam fukarul,

A kincs enyém lesz akkor is még,

Ha főmre dér és hó borul.

Kerüli az izgalmas életet, inkább pihenni vágyik. A lelket felrázó, de szívet sorvasztó szenvedélytől gondosan óvja lelki világát. A céltalan vak indulatot még álmában is elutasítja magától, nemhogy annak költői kifejezést adna.

Nagyra értékeli a költészetet. Ebbe a külön világba csak akkor lép be, ha a földi élet szennyét, porát lerázta magáról. A dal vígasztal. (Amíg bánatom dalba olvad, mely a porból felemel, A lemondás harcaiban nem vérzik el a kebel.) A költőnek nem az a hivatása, hogy gyönyört, kincset zengjen, hanem, hogy másokat emeljen, riassza a gonoszt és enyhítse a szenvedőt. Külső rang, dísz nem adhat emelkedést a költőnek, de a költő emelheti a legnagyobbat is. Ha van, akit dalával nemes lángra gyújthat,