Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1933
11 1. Az első erő érvényesülése bizonyos feszültség kíséretében jelentkezik. Ez a feszültség a régebbi és az újabb tanítási gyakorlat között érezhető. Nálunk, ahol az elvi küzdelmekre oly kevés a hajlam, e feszültség inkább lappangó és félmondatokban fel-fel- bukkanó: a különbségek igazi meghatározására még nem vállalkozott senki sem. Hallunk időnként vádakat a régibb iskola és tanítási gyakorlata ellen, hallunk panaszokat egyoldalú intellek- tualizmusról, mely ama régibb iskolának állítólag jellemzője volt, annak pusztán tanultató és recipiáltató módszeréről, melyet az új iskolának kell a maga emberi egésszé, öntevékenységre és munkára nevelő gyakorlatával helyettesítenie. Milyen a helyzet már most, ha mindezt a középiskolai irodalomismeretre vonatkoztatjuk? A régibb iskola irodalmi nevelése kettős alapon nyugodott. Az egyik a rátermett tanár személyiségének szuggesztív ereje, mondhatnánk varázsa. Ha az iskolából rég kikerülteket megkérdezzük, hogy iskolai életük mely mozzanatait tartják különösen értékeseknek, emlékezésük igen gyakran a magyar órákat veti a felszínre. Emlékeznek lelkes, színes és gazdag tanári „magyarázatok“-ra, egy-egy nagy írónkra, kivel tanáruk különösen sokat és behatóan foglalkozott. Csak azt nem szabad tőlük megkérdezni, hogy van-e emlékükben e színes órákról valami pozitivum is, egy világító erejű mondat vagy szó, melyet örök útitársként visznek magukkal. Alig találunk ilyet s e hiány azt bizonyítja, hogy az, ami az ily irodalmi nevelésből a jövőre átvihető vagyonként megmaradt, nem igen több, mint a pillanatnyi hevületet adó retorikus szó továbbzengése, érzületi húrok huzamos rezgése, a fiatalság emlékeivel állandóságra bírt érzelmi atmoszféra. A passzivitás, a kiszolgáltatottság állapota ez s ha „müveit középosztály“-unk irodalmi igényeit szemügyre vesszük, lehetetlen fel nem ismerni benne ezt a jegyet, mely mindig előbukkan, ha ennek a rétegnek az olvasmányait figyeljük. Különösen pedig akkor, ■—- mint ez századunk elején történt —, midőn közép- osztályunk ízlése az irodalmi korváltás bizonytalanságaiba kerül. Az iskolában az irodalomról, ennek jelenségeiről hallott lelkes és a szuggesztív tanár-egyéniség szájából jövő szavak hatása tehát maradandó ugyan, de az autonóm, a maga lábán járásban is igényes közízlés kialakítására igen kevéssé alkalmas. A közelmúlt iskolájának irodalmi nevelését a másik oldalon a historizmus biztosította. Azt jelentette ez, hogy a tanulók a tankönyv útmutatása nyomán a magyar irodalmi múltnak jóformán egész területét végigjárták. Itt mutatkoztak éppen a legnagyobb hiányosságok a középiskolai irodalmi nevelésben. Az irodalmi múlt mindazon alkotásainak elolvastatása, tehát valóságos élménnyé tevése, melyekről a viszonylagos teljességre törekvő irodalomtörténeti tankönyv szólt, fizikai képtelenség volt s így még a legnagyob
