Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929
14 és keleti deszpoták alatt, állati életet élő népek és fajok között. Ez a nemzet legjobbjainak tehetségét, eszét, életét áldozta az emberiség szolgálatában. Rajongott, áldozott minden nemes eszméért, ami a világban szárnyrakelt, a vallási, politikai, nemzeti eszméért, a kultúra és művelődés eszményeiért. Zászlójukat itt Európa keletén egyedül ő lobogtatta, gyakran olyankor is, mikor a zászló sehol sem lobogott már egész Európában. Ezért halt meg tizenhárom legnemesebb fia, ezért szenvedett sötét, komor éjszakákban annyi ezer és lett csonka, szenvedő harcos az egész nemzet. Dessewffy Arisztid tábornok mondta azon az utolsó éjszakán: „Csoda, hogy ebben a küzdelemben az utolsó magyart is ki nem irtották!” Igaz, e nemzet néha kiegyezett, megalkudott! Amikor dúló csaták után kifáradt és elcsüggedt, a mindennapi élet koncaiért odadobta apáinak, a vértanuknak és hősöknek szenvedéssel, vérrel megszentelt örökségét, ám ezért mindig szörnyen megbünhődött. Kitörölték ilyenkor mindig a nemzetek sorából, elfeledték, nem ismerte senki, eltaposták. De még él! A harckészség és áldozatkészség erénye még nem veszett ki belőle. Ha nemes eszmék szolgálatáról, az emberi szabadság oltalmazásáról, az emberiség haladásáról lesz' szó, magára fog találni e nemzet újra. Fog tudni áldozni újra s ha kell, vérét ontani az emberiség szolgálatában. A világnak, Európának azonban előbb igazságot kell szolgáltatnia! Négyszáz esztendő átoksúlyát le kell venni e nemzet válláról! A komor, sötét aradi éjszakáknak el kell tűnniök legjobbjainak életéből, hogy a nemzet áldozata ne csupán kín, szenvedés és mártíromság legyen, hanem legyen a szolgálat jutalma tisztes és irigyelt hely a nemzetek között, a történelemben pedig dicsőség és halhatatlanság. Klaniczay Sándor. A MAGYAR SZABADSÁGHARC ÉS A KORABELI FRANCIA KÖZVÉLEMÉNY. (Felolvasás a március 15.-i ünnepen.) Ezen a napon mindig megáll a mi iskolai munkánk, hogy egy pillanatra a magyar múlt felé forduljunk s felidézzük azokat a nagyszerű és lelkesítő eseményeket, melyek 1848 március 15.-ével kezdődtek. Különösen nagyjelentőségű lett ez az ünnepi megállás mintegy tíz-tizenöt esztendő óta, minden nap a magyarság élet vagy halál kérdéseit veti fel. Nekünk azóta állandóan üdítő erőforrások mellett kell tartózkodnunk, hogy el ne pusztuljunk az európai élet sivatagában s ezek az erőforrások történeti múltúnk
