Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929
13 köztük egy se, akiről ne tudnék biztosan és határozottan, hogy szenvedett, rettegett, borzadozott, amikor rákerült a sor, hogy válasszon, — válasszon nemzete és uralkodója között, aki még akkor is ne fohászkodott volna úgy, mint Damjanich azon az utolsó éjszakán .. . Mit vétett hát mégis ez a sok nemes magyar ember, aki szinte egyedül jelenti az egész magyar történelmet, jelenti nemzetünk minden nagyságát, minden dicsőségét? Miért kellett hát mégis ennyi nemes szívnek szenvedésben és gyalázatban megszakadnia? Az öntudatlanul működő és ítélő nemzeti közérzés s a művészet teremtő ereje rég megfelelt már erre a kérdésre! Amikor meg akarta örökíteni a tizenhárom vértanú emlékét, hatalmas emlékművet emelt Arad főterén. Szabadságtérnek nevezte el a teret, Szabadságszobornak az emlékművet. A szoborra nemcsak a tizenhárom képét véste, hanem úgy alkotta meg, hogy legyen a mü diadalmasan magasbatörő, ékesen szóló jelképe, szimbóluma az egész négyszáz esztendő magyar történelmének, dicsőítsen minden magyar szenvedést s legyen apoteózisa minden kiontott magyar vérnek, könnynek. Az aradi szobor szenvedő harcos alakjában az egész magyar nemzetet állítja elénk, mint amely két nagy erénynek, az áldozat- készségnek és harckészségnek birtokában a szabadságért küzd ajkán ezzel a jelszóval: Ha Isten velünk, ki ellenünk! Ezt a szobormüvet nemtelen rablókezek megszentségtelení- tették, bedeszkázták, elfödték a világ szeme elöl, hogy senki se lássa 400 év magyar történelmének ezt az ércbe, márványba foglalt örök dicsőségét. Ám mostanában ugyanezek a rablókezek megvételre kínálják nekünk ezt a szobrot, nem tudom, pénzen-e vagy újabb gyalázaton, — de nekünk ezt a szobrot meg kell vennünk! Ez a szobor a Petőfi ledőlt szobra, „a haza szent és dicső szobra, mely újra posványbán fetreng s ingoványok undok férgei borítják el ronda testeikkel.” Ezt a szobrot nekünk meg kell vennünk, — „ki kell hoznunk a tiszta levegőre, meg kell mosnunk tagjait, az asszonynak köny- nyel, a férfinak vérrel, fel kell emelnünk újra, hogy Európa újra lássa és nézze” —■ a mi csonka, béna országunknak pedig meglegyen továbbra is a maga Golgotája, ahová gyászolni, vezekelni, tanulni jár . . . Az igazságnak, amit e szobor hirdet, ma még a szobor ércénél is zengőbben, márványánál is keményebben kell az egész világ elé állnia, de legfőképpen visszhangoznia a ti szívetekben! Egy nemzet élt itt négyszáz éven keresztül, nyugati autokraták
