Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929
12 asszonyok, lányok, sőt gyermekek —, mely századról-századra növekedve a börtönök mélyén s a bitók árnyékában sötét aradi éjszakákban gyötrődött kegyelem és irgalom nélkül. Még azok is, kikhez a sors kegyesebb volt, egy Kossuth Lajos, a magyar nép atyja, egy Eötvös, Szalay, Jókai, mit szenvedhettek, mikor a bujdosás vagy a száműzetés siket, gyötrő éjszakáin életük és cselekedeteik sorsán tépelődtek! * Azon az utolsó aradi éjszakán az egyik haldokló hős, Schwei- del József könnyezve borult Bardócz lelkész nyakába és azt mondta: „Mint igaz magyar ember és hü hazafi harcoltam az ügy mellett, eskümhöz és nemzetemhez hü maradtam.” Damjanich, a hősök hőse így beszélt: „El vagyok készülve, lelkem tiszta, Isten a tanúm, hogy amit tettem, nem magamért, hanem a hazáért és mindnyájunkért tettem...” Azután így fohászkodott : „Adj erőt, ó Isten, hogy a becstelen, gyalázatos halált, mint férfi, erőtelten állhassam ki . . . Oltalmazd, Mindenható, szerencsétlen hazámat... Lágyítsd szívét az uralkodónak a hátra- maradt társak iránti kegyességre ... vezéreld akaratát a népek javára ...” Ezek az imádságos szavak, ez a megkapó vallomás sem csupán a tizenhárom vértanú szava. Ez is szimbólum, jelkép: a leggyönyörűbb kifejezése annak a sok-sok vallomásnak, mely századokon keresztül hangzik mindenünnen, ahol nagy magyarok szenvedtek. „Meggyőződésemért halök meg!” •— mondta Lehmigen gróf azon az utolsó éjszakán. „Engedelmességemnek jutalma ez!” —- mondta Schweidel József s ez hangzik mindenünnen, a Márványtenger partjáról éppen úgy, mint Kuffstein, Spielberg, Munkács kazamatáiból, Pozsony, Pest, Nagyvárad, Brassó bitói alól. „Ártatlanul halok meg!” — mondta Lázár Vilmos — és van-e valaki, magyar vagy idegen, aki e vallomásokat, amiket a szenvedés és a halál megszentelt, meghazudtolhatná? Van-e csak egy is e nagy magyar szenvedők közt, kire rá lehetne bizonyítani, hogy az önzés vagy a hatalmi vágy, kapzsiság vagy a bosszú nemtelen érzése vezette lépteiben? Még a legszigorúbb történeti kritika sem mondhat mást ezekről a nagy és nemes emberekről, mint hogy ártatlanul szenvedtek, ártatlanul haltak meg. A vitézi bátorságnak és katonai erényeknek lángelméi, az állambölcsességnek és kormányzásnak látnokai, a tudománynak és költészetnek mesterei voltak, és szenvedtek és elpusztultak sorra, mert így kívánta ezt egy szörnyű világtörténelmi korlátoltság és rövidlátás, egy érthetetlen vak gyűlölet és bizalmatlanság. Pedig — csak fájó szívvel gondolhatunk arra, hogy nem volt
