Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929
Ez az éjszaka itt az aradi várban, október 6-ára virradóra a világtörténelemnek egyik legmagasztosabb, legtisztább, legdicsőbb jelenete. A halálraítélt tábornokok az emberi méltóságnak, a bátor és férfias magatartásnak, a tiszta lelkiismeret megnyilatkozásának olyan ragyogó példáját adták, amilyenre semmiféle nép történetében nem akadunk. Ez az éjszaka itt az aradi várban szimbólum, jelkép, magasztos igazmondás, bensőséges vallomás négyszázesztendős magyar sorsról, négyszázesztendős magyar átoksúlyról. Mi a mi nemzetünk történelme az utolsó négyszáz esztendőben ? Nagy férfiaknak nagy szenvedése, sötét, komor aradi éjszakáknak végtelen sora, amit átélt és átszenvedett — ki tudja hányszor — minden magyar ember, ki hazájának élt s nemzetének szentelte életét! Mit szenvedhetett például a régiek közül Zrínyi Miklós a költő, mikor Csáktornyái várában az ausztriai udvar ármánya környékezte vagy a dédapja, mikor Szigetvárában hasztalan várta a császár segítségét! Az önmagukkal való viaskodásnak micsoda éjszakái lehettek azok, amiket például Zrínyi Péter és Frangepán a bécsújhelyi siralomházban vagy Thököly és Rákóczi Ferenc a komor ázsiai magányban átéltek! Amíg a bitó, a börtön vagy a téboly véget nem vetett szörnyű kínjaiknak, mit szenvedhetett az újabbak közül a jó Lovassy László, Wesselényi Miklós báró, Batthyány Lajos gróf, Magyarország első minisztelnöke, báró Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke, Csányi László, az eszményi hazafi, Széchenyi, a legnagyobb magyar azokban a szörnyű döblingi éjszakákban, Teleki László gróf az adott szó és a kötelesség- teljesítés tusájában; vagy hogy csak az utolsó áldozatot említsem, egy Tisza István gróf, ki tudta, hogy életének munkájáért a dicsőült ősök végzete őreá is vár. Aki hazájának élt e honban, akinek szívében olthatatlan tűzzel égett a hazaszeretet, aki e nemzetet az utolsó négyszáz évben a maga magyarságában megtartani és emelni igyekezett, arra — szinte kivétel nélkül csak szenvedés, börtön, bitó vagy a száműzetés keserű kenyere várt. Beszélhetnének erről a nagy magyar történelmi szenvedésről azok a magyar írók és költők, akik éppen úgy, mint az államférfiak, a börtön és a téboly rémei ellen annyiszor vívták az önvád és a kétségbeesés harcát! A 18. század végén egy Verseghy, Szent- jóbi Szabó, Bacsányi, majd Kazinczy, a 19. században Czuczor, Bajza, Vörösmarty, Tompa! Elveszett a világ egyik legnagyobb lángelméje: Petőfi! A dalnokok búján kívül beszélhetne erről a nagy magyar szenvedésről a névtelen hősök és mártírok egész serege, — parasztok és urak, katonák és polgárok, protestáns és katholikus papok,
