Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1927
bátorságú hazafiak bitófára kerülnek, mint a gonosztevők, őt magát életben hagyják, hogy az emberi kor végső határáig hordja vállán az árulás szörnyű vádjának alpesét. Ha tudta volna, irtözattal utasította volna vissza a fegyver- letétel gondolatát. Annyi idő távolán át nincs okunk kételkedni abban, hogy jót akart, hogy menteni akarta, ami még a nemzet számára menthető. Tragédiája, hogy beteljesedett rajta is az a végzetszerű igazság, mely szerint azoknak, akikre a sors nagy dolgokat bízott, nem lehet büntetlenül még tévedniök sem. Tragikuma oly tökéletes, mintha nem is az élet állította volna elénk a maga nyers naturalizmusában, hanem a művészet alakította volna eszthetikája igazolásául, mintha Kemény Zsigmond egy zordon regényalakja lépett volna ki könyveiből, hogy XVI. századi vértjét ledobva, honvédtábornoki atillában játsza el szerepét a XIX. század modern színpadán. Görgei Rüdiger orosz tábornokhoz írt levelében kifejezi bizalmát a cár nagylelkűségében, hogy a volt császári tiszteket nem fogja védelem nélkül kiszolgáltatni. Paszkjevics a hadifoglyokat csakugyan kegyelmébe ajánlotta a cárnak is, a császárnak is. Az orosz trónörökös közbenjárása Görgei életét megmentette, de bajtársaival a cár nem törődött. Ferenc József aug. 26-án népei iránt való szent kötelességeire hivatkozva megtagadta Paszkjevics kérését. Az indokolás gyűlöletesen hypokrita. Vájjon mikor Metternich százával akasztatta a lombardiai olasz hazafiakat, vagy amikor Windischgrátz a bécsieket állította puskacső elé, a császár mely népével szemben teljesítette szent kötelességét? Miért nem teljesítette szent kötelességét a magyar király akkor, mikor a rácok és oláhok a magyar anyák melléhez szegezték gyilkaikkal csecsemőiket? Miért nézték a császári csapatok lábhoz tett fegyverrel ez isszonya- tosságokat? Hogy vezethették a szent kötelességeire oly kényes császár tisztjei ezen anya- és csecsemőgyilkos dúvadakat? Aki ezen dolgokra gondol, aki az aradi vértanúk tragédiáját olvassa, annak szíve csordultig megtelik keserűséggel, az nem tudja megérteni, hogy voltak valaha jó magyarok, igaz hazafiak, akik ragaszkodni tudtak ahhoz az uralomhoz, amely nemzetük ezen legendás hőseire gyáva vérszomjjal lesújtoit akkor, mikor egy idegen hatalom segítsége kezébe adta őket, hogy vannak, akik állítják, hogy onnan, ahol ennyire lábbal taposták a nemzet legszentebb érzelmeit, valaha e nemzetre áldás fakadhatott. Az évről-évre megújuló ünneplésnek megvan az a veszedelme, hogy sablonossá válik, hogy elveszti igazi tartalmát, érdekét, mely hova-tovább nem tudja betölteni többé az ünnepi keretet. Október hatodikéval nem így áll a dolog. Fel kell tépnünk a sebeket, hadd vérezzenek, hadd fájjanak. Itt nem szabad felejtenünk. 5
