Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1927

Magyar történetíróknak egész sora bizonyítgatja, hogy Ausztriával való közösségükből mennyi áldás fakadt, mennyi jót tettek velünk a Habsburg-házból származó királyaink, hogy nekik köszönhetjük a nyugati kulturközösségben való megmaradásunkat, gazdasági fellendülésünket, a török járomból való felszabadulásunkat.

Ezt feleljük erre: a Báthoriak, Bethlenek, Rákóczi Erdélye nem tartozott-e a nyugati kulturközösséghez ? A gályarabok és vértanúk nem nyugatról kapták-e kultúrájukat? Igaz. hogy Buda és a török hódoltság felszabadítása az akkori Közép- Európa segítségével történt. Ezért azonban még nem jár sem köszönet, sem hála. Korunk egyik legkiválóbb magyar történettudósa állapítja meg, éppen az, akit annak idején méltatlanul a bécsi politika szolgálatával és hazafiatlansággal vádoltak meg, hogy háromszáz évig majdnem tisztán magyar vér, magyar pénz, tengernyi vér és fejedelmi vagyonok védték ezt a Közép- Európát. És cél volt-e, amit e királyaink tettek? Felejtették-e egy pillanatra is az egységes Habsburgi monarchia álmát, engedték-e kifejleszteni az utolsó pillanatig teljes állami létünket? Nem az ő diplomáciájuk-e az oka annak, hogy Trianonig nem ismertek vagy félreismertek bennünket a nyugati nemzetek? Nem az ő gyilkos gazdasági és telepítési politikájuk rakta-e meg a Délvidéket, a Dunántúlt, a Nagy-Alföld szívét oláhval, ráccal, svábbal, tóttal, gondosan megalapozván Trianont.

*

De forduljunk el a történetírás ezen hyperloyális nyilatkozataitól, imádkozó ajakkal lépjünk a magyar Golgothára. Különös megismétlődése a dolgoknak: az őskeresztyének a katakombákba a patkányok közé és a temetőkbe menekültek imádkozni. A mi nemzeti templomaink a gályák, a vérpad, a nicomediai és rodostói rozzant török viskók, megszámlálhatatlan börtönök kazamatái, vársáncok árkai, bitófák alja. Itt végződtek azok karriérjei, akik történetünk aranylapjait csinálták.

Csillogó orosz és osztrák tábornoki egyenruhák, császári paloták, külügyminisztériumok márványtermei után lépünk ide. És mégis mintha a fullasztóan dohos cellákat a Kárpátok fenyveseinek illata járná át. Férfias nvugalommal, komoly tűnődéssel készül utolsó útjára a nemzet tizenhárom, nagy nemes férfia. Gondolataik nem a maguk szörnyű jövendőjével, hanem feleségükkel, gyermekeikkel foglalkoznak. Hisz a holnapi nap nemcsak vértanúkat ad a nemzetnek, hanem özvegyeket és árvákat is. Haynau nem elégedett meg magyar hölgyek megkorbácsolásával, ártatlan úri nők lelkének meggyilkolására pályázott. S az árvák: fürtös fejecskéjük öntudatlanul hajlik játékaik fölé, a csecsemő röpdös és kacag, mikor a hóhér apja nyakára teszi a kötelet, a kis diák édes fontoskodással

6