Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1916
8 zeteket úgy, ahogyan a mű vidám hangja kívánja : humoros szatíráknak s akkor jóízűen fogunk nevetni az elénk táruló félszegségeken. A mű bevezető «Pro domo» című fejezetéből idézem a következő sorokat, melyek már tisztán mutatják vezérlő elveit : «Hadd gondolkodjanak mások is azon, vájjon okos és helyes-e, amit annyi szülő és tanár — nem valamennyi! — ma is tesz, hogy tudniillik a gyermek lelkét csak teletömi mindenféle elmélettel, anélkül, hogy sajátos képességeivel, hajlandóságaival törődnék, sőt anélkül, hogy ezeket a gyakran oly csodálatos és becses lelki kincseket felismerné vagy egyáltalában keresné. Alig van gyermek, kinek lelkében nem szunnyad valamilyen értékes tehetség, amely, ha talán nem is viszi előre életpályáján, de legalább sok gyönyörűséget rejteget számára s életét becsessé teheti előtte. Ennek a tehetségnek kifejlesztése kötelessége minden nevelőnek addig, míg a már felserdült gyermek nem veheti át önmaga lelki hajlandóságainak öntudatos kinlűvelését. Tárgyának, az irodalomtörténet tanításának módszerére jellemzőek e mű második felének rapszódikusan sorakozó rajzai. Ezekben széleskörű olvasottságának megfelelően különböző nemzetek és korok költőinek (Homeros, Ibsen, Hauptmann, Rostand, Mikes, Arany, Molnár, Babits, Zempléni) teljesen modern felfogású fejtegetését találjuk. Tanításának alaptétele az, hogy nem úgy akar magyarázni, hogy elveket erőszakoljon hallgatóira, hogy szépnek mondasson olyas valamit, amit a növendék nem érez annak. A gondolkodásra, a szabad ítéletre, a művészi élvezésre akar tanítani és borzad pl. a «Toldi» szőrszálhasogató taglalásától vagy a minden költői műből tanulságot levonni akaró pedantériától, mely megöli a mű szépségeinek érzését. S bár őt magát is szőrszálhasogatónak tarthattuk akkor, mikor doktori értekezését írta, melynek tárgya a vogul nyelv hangtanának egy részletkérdése volt, később iróniával ír e munkájáról s talán kissé le is nézi a filológia e szükséges működését. Azonban nem a tudomány kicsinylése nyilatkozik meg ez ironikus soraiban, meg műve azon részében, melyben az irodalomtörténet-tanításban szerinte még ma is dívó adathajszolás ellen kel ki, szellemesen torz képét adva az ilyen tanításnak. Nem becsüli ő le az irodalomtörténeti kutatást, csak a gimnáziumi tanítás szempontjából tartja feleslegesnek az aprólékos, részletező adatokat. Nem az adatok, a rideg dátumok, hanem a lélek kutatása az irodalmi művekben, amit hirdet s amire ifjú barátait neveli. Ugyan nem annyira új ez a gondolat, mint Hazay Olivér.a művében feltünteti, hiszen minden gondolkodó irodalomtörténettanár tudja ezt, de ő gondolta, hogy lesznek, kik hibáztatni fogják hirdetett elveiért. «Az én nagy bűnöm» — mondta gúnyosan, mert érezte, hiszen tudnia kellett, hogy ez a hang, a vélemény ily szabad megnyilatkozása,
