Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

Minap becsületben halhattam vón’ még meg,

Hogy száműzött legyek, most csak azért élek.

Itt kell hát meghalnom idegen határon,

Hogy ezzel is gyászosb legyen a halálom ?

Nem kedves ágyamon terítnek engem ki,

Holtomban zokogva nem borúi rám senki.

Hitvesem arcomra hulló könnyeivel

Lelkem még pár percig, hát nem vegyül igy el ?

Nem is búcsúzhatom, s utolsót sikoltva,

Baráti kéz megtört szemem le nem fogja; Gyászszertartás nélkül hántolják el testem,

S megsiratatlanul barbár földben fekszem.

Tán megháborodik, ha ezt hallod eszed,

S reszkető' kezekkel hű kebledet vered;

Karod’ e táj felé, hajh, hiába tárod,

Kérjed puszta nevét hasztalan kiáltod.

Ne vérezd fel arcod még se, ne tépd hajad,

Engem a sors tőled el nem mostan ragad :

Hogy hontalan lettem el akkor vesztettél,

Szörnyűbb, s újabb halál nem ér engem ennél.

Bár nem tudnál — kérlek — örvendj, hogy halálom Tenger gyötrelmimnek véget vet immáron;

Tedd, mit tehetsz. Tűrd e csapást hős lélekkel, Hiszen ezt eddig is hősként viselted el.

Bár lelkem testemmel szintén porrá válna,

S végleg elemésztné máglyám mohó lángja.

Ha nem fog rajt halál, s fenn szálldos a légbe,

S úgy igaz, mint az agg számoszi bölcs vélte :

A szarmát árnyak közt egy római tévelyg,

S örök idegen árny lesz e kietlen helyt.

Porom vidd csak haza, oh egy hamvvederbe, Legalább holtan nem leszek számkivetve.

Ez nem tilos . . . lám, a királlyal dacolva,

Antigoné megölt bátyját elhantolta.

Hamvam közé babért és balzsamot töltve,

Künn a Kertsor-on tedd majd az anyaföldbe.

S mit az utas olvas tovasikló szemmel,

Sírkövemre öreg betűkkel vésesd fel:

«A gyöngéd viszonyok dalosa, Názó — kit Önnön tehetsége tett tönkre — porlad itt.

Utas, ki már voltál szerelmes, miként én,

Ne sajnáld e pár szót: pihenj Názó békén.»