Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1909

4

forrnia, hanem egy egész emberöltőt átható igaz érzések tiszta lángjában is. Ünnepi alkalom sincsen. Ámbár hiszen igaz érdemekről szólani, melyek egy munkás élet már megfutott javarészéből adott biztos és mindig értékes zálogok, a basonlóképen áldásosnak és érdemesnek remélt jövendőre; egy-egy közintézmény fejlesztésében, rövid viharok és nagy megpróbáltatások között következetesen érvényesített egyéniség erkölcsi diadaláról megemlékezni — főként mai nap — csakugyan ünnepség.

A személye iránt való nagy tartozásnak köteles részletét akarja leróni ma intézetünk. Bizonyosan tiltakozni fog magában ez emlegetés ellen. Egyéniségétől ugyanis mi sem áll távolabb, mint a föltünés vágya, a népszerűség keresése, meg a munkássága értékeléséből kihangzó elismerésért esengés gyengesége. Annál erősebb lelkében a szívós ragaszkodás megvaló- síthatóknak talált eszméihez, a következetesség helyesnek Ítélt elveihez.

Tanári pályájának legnagyobb része a történet tanításában telt el. Egész életét irányító tanulságul, épen a történettől — az élet mesterétől — erősödött meg benne az okság meg nem alkuvó érvényesülésében való meggyőződés, de egyúttal az egymást kiegészítő erők összehatása föltótien szükségességének tudata is. Ez a két-egy elv szólította később arra a kezdeményező és vezető szerepre, mely intézetünk mai, modernné válásával első sorban az ő nevét koszorúzza.

Az 1883 : XXX. t.-c. intézetünkre is akkora terheket rótt, minőket anyagi szükségleteinek súlya alatt roskadozó egyházunk, megsokszorozott áldozatokkal sem birt többé elviselni. Megkezdődött a létért való küzdelem; a jogosan féltett autonómia tusakodása az állami követelésekkel. A tanári kar tizenkét esztendőn át maradt példája a protestáns hitbuzgóságnak; az eszményi cél szolgálatában, anyagi haszonra nem tekintő önfeláldozásnak. Ág. h. ev. egyházunk teljes középiskolái közül a budapesti maradt legutolsónak, mely a nagy arányokban in-