Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1909
GÓBI IMRE. Ez a pár sor nem a szokásos életrajz, mely utolsó isten- hozzádot mond az élőktől búcsúzónak. Nem is ünnepi megemlékezés, ami gyakorta kínálkozó alkalomkor színes koszorúba fonogatva az ünnepeltnek való és költött érdemeit, zengő szavakban tesz neki örök fogadalmat, hogy íme . . . mindnyájan, akik tanúi voltak a buzgó munkának, mely alattvalók és elöljárók őszinte elismerését vívta ki számára; mindannyian, kik osztályosai lehettek az áldásnak, mit az ő önzetlen fáradozása árasztott a híven szolgált intézményre; mind, mind, akikben az ő példája gyújtott szent hevűlést a becsületes törekvésre: immár fényben, árnyban egyedül az ő nyomdokaiban fognak járni, a tőle és általa megismert nagy célok felé, időtlen időkig. Góbi Imrét magasabb célú hivatás épen most állította olyan vezető helyre, ahol tanári és főkép igazgatói pályája minden tapasztalását értékesítse; hosszú évek szüntelen munkájából, bölcs megfontolással levont tanítói és nevelői elveit gyümöl- csöztesse. Egyetemes egyházunk nagy reménnyel és nagy áldozattal életre szólított modern intézménye, a Luther Otthon, tőle — első igazgatójától — várja, hogy a maga egyéniségének erejével, fejlődését minden időkre megalapozza s egyházias szellemű, magasabb nevelésünkben nélkülözhetetlenné tegye. Nem búcsúzik tehát. Sem az iskolai élettől, melyhez nem pusztán föl-fölvetődő, aztán nagyhamar ismét feledésbe sülyedő apró emlékek kötik, hanem harminchét esztendőnek tanítói, nevelői sikerekben egyaránt gazdag munkássága. Sem az élőktől, akikkel nemcsak a szolgálat közösségében kellett egybe1*
