Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1900
14van mit látni; körülbelül 52 méterrel a felszín alatt, a szikla- talajban, vannak a párizsi katakombák. Ezek nem olyan ókeresztény temetkezési helyek, mint példáúl a rómaiak, hanem elhagyott kőbányák, melyeket újabban azonban szintén temetőnek használnak : a megszűntetett temetők csontmaradványait halmozzák fel - itten; eddig már egynéhány millió ember csontja került ide le ; a a látogató jó ötnegyed óra hosszat sétál a szép rendesen egymásra rakott koponyák és szárcsontok közt, de bár e csontok és feliratok mind a múlandóságra emlékeztetnek, a katakombák látása még sem borzalmas, hanem inkább furcsa. De ki győzné felsorolni mind azt a sok látni valót és nevezetességet, mit ez az óriás világváros magába foglal. Itt szórúl- szóra áll, hogy a «kövek beszélnek»; minden lépten-nyomon bukkanunk valamire, a mi vagy valamilyen történeti eseményre, vagy egy híres emberre emlékeztet; itt sötét falak, ott derűit paloták, egy-egy tábla, szobor, fa ... . mind nagy időket, nagy embereket idéz fel bennünk. Kivált a szobrokkal nem fukarkodik a fran- czia; alig van nehány négyzetméternyi tér, melyen ne állana valamilyen emlék; a mi vigasztalásunkra legyen mondva, a néhány száz — a szám talán az ezret is megüti — szóval a töméntelen szobor nem mind műremek, s láttam akárhányat, a mely egészen feltűnés nélkül elvegyülhetne a mi szobraink közé. Az említettem dolgok nagyszerűvé teszik Párizst, de elevenné, kedvessé a nép teszi. A párizsi valóban, a szó szoros értelmében kedves. A bécsire szokták mondani, hogy «kedélyes», de ebben a kedélyességben mindig van valami esetlenség, darabosság. A párizsi ember kedvessége soha sem esetlen; szereti az elmésséget, mely inkább mosolygásra, mint harsogó nevetésre számít; a másokkal való érintkezésben fesztelen, de udvarias; megbecsül mindenkit, a nélkül, hogy kedvességével másnak terhére esnék. Érdekes Párizsban nagyobb embertömeg viselkedését megfigyelni; sokszor több század- sőt ezredmagammal voltam kénytelen várakozni állomásokon,. színház előtt, valami ünnepi felvonuláson, vagy a kiállításon a színes szökőkutak megindítására; soha sem tapasztaltam azt a durva, két könyökkel dolgozó tolakodást, a miben itthon annyiszor részünk van : az utóbb érkezett tiszteletben tartja az előbbjöttnek jogát, szó nélkül csatlakozik hátul a várakozók sorához. A sortállás, a «faire queue» olyan általános szabály Párizsban, melyet nem sért meg senki sem; egymás mögött áll
