Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1897
4 kitüntette magát, mert, mint Suetonius mondja: «Bello Philippensí excitus a Marco Bruto imperatore tribunus militum meruit». De a szabadság napja vérben hunyt alá Philippinél. Sok római ifjúnak büszke homloka érinti a véres fövenyt. A sereg romja reményét vesztve szét fut. Fut Horatius is, mint maga mondja a II. k. 7-ik ódájában : «... Philippos et oelerem fugára Sensi relicta non bene parmula, Cum fracta virtus et minaees Turpe solum tetigere mentő.» Költőnk Rómába menekül. Ott valami quaestori irnokságot szerez. Majd feltűnik satiráival a melyekben a szegénységében vakmerő ifjú, kinek nincs veszteni valója kíméletlenül ostorozza korának ferdeségeit.1 Egyszerre híressé lesz. A legelső költők méltatják barátságukra.2 Sőt az udvari körök is figyelmesek lesznek reá. Augustus igyekezett megnyerni politikája számára a közvé- eménynek hangulatcsinálóit a költőket. Ebben a törekvésében: segítette őt hű tanácsosa Msecenás. Ez a nagy irodalomkedvelő s irodalompártoló gazdag four egész irói társaságot gyűjtött maga köré s nyájas modora, elbűvölő egyénisége, nagyúri bőkezűsége által korának legelső szellemeit nyerte meg önmagának s egyszersmind Augustus politikájának. Ebbe a körbe vezetik be Horatiusi, itt lesz Brutus egykorikatonájából udvari poéta. Maecenas is megkedveli őt s barátsága jeléül, de egyszersmind,, hogy véglegesen magához lánczolja: megajándékozza egy szép falusi lakkal és jószággal, mely a költőnek gondtalan, biztos jövőt nyújtott. Ez ajószág, Sabinum vagy máskép Tibur, Rómától keletre- feküdt az Apenninek árnyas rejtekében az Anio folyó egyik mellékvölgyében. A birtok nem volt igen nagy. Nyolcz rabszolga művelte. Megfelelt annak, a mit Horatius «aurea mediocritas»-nak, arany középszernek nevezett. 1 Epist. II. 2. 51-—52 «paupertas impulit audax — ut versus facerem#2 Satir. I. 6. 54—55 «optimus olim Vergilius, post huné Varius di- xere, quid essem».
