Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1896

dás világában aztán lehull róla a jelkép leple s mint ismeret magát a végtelent tünteti föl a végesben. (U. o. 79.1.)

A létezésnek és eszmének ebből a föltétien azonosságából sarjadott Hegel elmélete. Az én és nem én értelmünk előtt egymásnak ellenálló gondolatok. A gondolat maga elvonás utján keletkezik. A legvégső elvonás eredménye a tiszta gondolat a «logikai fogalom». Ez tehát a gondolat és létezés, a valódinak és gondolatbelinek, a léleknek és természetnek egysége. Ebből pedig az következik, hogy a gondolat maga átalános lévén, a valódi létezés mindig egyetemes, azaz az általános az egyedüli létezés, a valóság.

Az egyes merő látszat, puszta tünemény. Mivel pedig a valódi, az igaz valóság csak az általános; ez pedig egyedül a tiszta logikai — minden érzékelhető tulajdonság elvonása révén maradt — fogalomban van, azért ezt az általánost a tapasztalatokat feldolgozó értelem még nem alkotja meg, az a tiszta észnek készítménye. Ez a tiszta logikai fogalom tehát üres és határozatlan, mivel egyetlen tulajdonsága sincs, — ennélfogva egyenlő azzal a tagadó gondolattal, melyet a «semmi» szóval szoktunk jelölni. A létezés meg a semmi így a tiszta logikai fogalomban teljesen azonosak, bár nekünk ez világos ellenmondásnak tűnik is föl. Ez az ellenmondás az a levéssé válás folyamata, mely a logikai fogalmat tartalommal tölti meg. Ez önmagát tartalommal megtölteni törekvés nem egyéb, mint az észnek vitatkozásban nyilatkozó örök mozgalma. Ez határoztatja meg a logikai fogalmat önnönmagával. Minden meghatározás korlátozás, tehát e folyamatban a logikai fogalom előbb egyes, ezekből csoportos külön valóságokká —azaz érzékelhető egyedekké lesz. Ebben az örök haladó, mégis önmagában történő teljessé válás folyamatában van az Isten fogalom. E teljesedés mozzanata a természet, mely éppen e miatt bizonyos fokozatos különbségekké válások rendszere, a mit az igazol, hogy a rendszerek egyedeinek utolsója, mindig egy másik rendszer elsője s így a természet egyedei között nincs hézag, hanem állandó és egyetemes a kapcsolat. Az emberi lélek nem egyéb, mint az önmagáért való létezésre, az öntudatra jutott logikai eszme, amely önmagát ismeri. Ennek a megismerés folyamatnak szükséges közvetítője a természet; a lélek maga azonban előbb van a természetnél. Ez abból tűnik ki legjobban, hogy a lélek nem a véges természetből, hanem önmagából származtatja magát. Minden tudománynak az a czélja, hogy a lélek mindenben, a mi égen és földön van,