Evangélikus gimnázium, Budapest, 1892
Tartotta Böhm Károly, fögymnasiumi igazgató. EMKÉKBESZÉD. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Kedves tanuló ifjúság! Aristoteles Ethikájában ott, a hol a baráti viszonyok változatos formáit fejtegeti, a következő mondást olvassuk: «A ki velünk tudományát közli, annak cselekedetét pénzzel mérni s viszonozni nem lehet; egyenlőértékű tisztelet sem adható meg neki; hanem elegendő, ha mindenki annyit viszonoz, a mennyit bir, valamint az istenek jóságával s szüléinkkel szemben is teszszük.» E szavak böleseségére emlékeztem, mikor a ma megünneplendő férfiúra, néhai dr. Hunfalvy Pálra gondoltam. Az egész miveit világnak szólt tudománya, melynek bőven bugyogó forrásából a kisebbek szorgalmasan töltögették szerény bögréjüket; magyar hazánk és nemzetünk nagyságát és dicsőségét szolgálta nyilvános pályáján; lelkesedésének heve tettekre ragadta egyházunkat; szeretetének szelídsége leszállóit iskolánk növendékeihez ! Oly messzire hatott szellemének ereje, oly széles körbe terjedt szét tevékenysége! Ezen nagy munkásság megbecsülhetetlen eredményeivel szemben a viszonzásra csekély ami tehetségünk; országos kitüntetések, melyek a megboldogultat életében oly magasra emelték, nekünk rendelkezésünkre nem állanak. S mégis van nekünk is valamink, a mivel az ő, irántunk való, nagy szeretetét viszonozhatjuk, a mi az önzetlen munkást rangnál és vagyonnál talán méltóbban megjutalmazza: a szives megemlékezés, mely az elhunytnak emlékét a hála örökzöld koszorújával körülövezi, — s a ragaszkodó szeretet, mely a megdicsőiilt férfiú eszméit szíve melegével ápolja, megfelelő tettekben megvalósítja s így, a nemzet örök életében megőrizve, alakját a halhatatlanság dicsfényével körülragyogtatja. Jer kedves tanuló ifjúság s mélyen tisztelt ünneplő közönség, állítsuk magunk
