Evangélikus gimnázium, Budapest, 1891
16 berek ennélfogva gazdagabb képpel birnak a külsőről, mert saját centrumuk sugárzik onnan vissza reájok s ezen esetben támadnak azon érzelmek, melyek az élő lényeket egymáshoz fűzik : a sym- pathetikus érzelmek. Hanem épen azon körülmény, hogy a tárgyakat ön jelentésükben s mint önczélt fogjuk fel, magasztosabbá teszi öntudatunk viszonyát is irántuk; most nem csak a saját ösz- töni hiányaink pótlásáról van szó, hanem kívülünk levő tárgyaknak hiányait is saját magunk hiányai gyanánt érezzük s szeretetünk, mely eredetileg önző, csak saját ösztöneink kiengedésében nyugalmat kereső vala, most látszólag önzetlenné változik, a mennyiben másnak hiányait és örömeit magunkéi gyanánt fogjuk fel. Ez utóbbi azonban csak csalódás. Idegen bajokat és örömöket mi csak a saját bajaink és örömeink gyanánt ismerhetjük; a külső tárgy csak a mi képünk, annak összes változásai csak ezen mi képünknek változásai s csakis mint ilyen, valónkhoz tartozó, képnek változásai hathatnak öntudatunkra. A legfőbb szeretet azért csak ott álhat elő, a hol mindent a mi alkotásunknak tekintünk, melynek megakadása a mi megakadásunk, fejlődése a mi fejlődésünk. Idegen bajok és örömek tehát csak azért indítanak bennünket, mert nem idegenek, hanem saját magunknak bajai. A szeretet megértéséhez ezen oknál fogva régóta az egyéniségek kölcsönös egymásba mélyedését követelték. Ezen elmélyedés azonban reális öntétek között teljes lehetetlenség; az öntetek merevsége nem enged ilyen összeolvadást s azért az idegenség a legbensőbb viszonyokban is, legyen bár csak egy pillanatra is, mégis előállhat (mint pl. fiatal házastársaknál igen sokszor nagy gyorsan bekövetkezik a kiábrándulás és kijózanodás). Az elmélyedés csak annyiban bir értelemmel, hogy az egyik öntét magában a másik öntétnek teljes képét kialakította s így a kettő között bizonyos hatásfonatok állottak elő, melyek gyengéd szálakként ide- oda húzódnak s az egyik öntót gyökerét a másikhoz kötik. Ezen viszonyok tüzetesebb kifejtése az erkölcstannak feladata; akármiként fogalmazzuk azonban, azon tényt tagadni nem lehet, hogy a szerető lények egymásba fonódása valóság, nem trópus; s azért a szeretett tárgy elvesztése nem képleges, hanem valóságos kilépése szivünkből. A szeretett tárgy a mi szellemünknek kiegészítő részévé lett; ezer szálak kötik minden ösztönünkhöz, a mennyiben a tárgyat jelentése ilyen vonatkozásokra alkalmassá teszi (pl. hitvestársak, gyermekek jelentő képei) s azért elvesztése annyi hiányt
