Evangélikus gimnázium, Budapest, 1890
5 lingua latina Téréntius est, fit transitus», ezt a tanító először maga olvassa végig, és elmagyarázza «de verbo ad verbum», a másodszori olvasásban és expositióban a tanulók is részt vesznek, a harmadikat már ők maguk végzik; csak a negyedik olvasáskor lép fel a grammatika, a melynek a legszükségesebbre kell szorítkoznia s a melynek tárgyalásában, mint egyáltalában minden tanításban az az elv követendő : «Per inductionem et experimentum omnia.» — Valóban, a világosság özöne sugárzik ki Eatichius elmélkedéseiből s Magerrel együtt (id. h. 137.) sajnálkozhatunk és felháborodhatunk azon, hogy e fényt a későbbi századok iskolamesterei véka alá rejtették. Eatichius vállain áll Comenius (1593—1671); az idegen nyelv írását és olvasását ő is egyszerre kívánja taníttatni, azután valamely autort vagy egy helyesen berendezett szótárt ád a tanúló kezébe, — ezek adják a nyelvi anyagot, a grammatika csak a formát. A nyelvet inkább ususból kell megtanúlni, mint szabályokból ; a szabályokat példák előzzék meg. -—- Montaigne utasításaira emlékeztetnek Locke (1633—1704) fejtegetései, ő is egy latinúl tudó tanítóval akarja a latint, ugyancsak beszélgetés útján, taníttatni, — ily tanító nem-létében interlineáris fordítás alapján. Locke után Dumarsais (1676—1756) alkalmazta ez utóbbi methodust, utána a múlt században többen is. A XIX. században az idegen nyelvek tanításának régi metho- dusait mind megtaláljuk, habár tudományosabb alakban kifejtve, általános elvekre alapítva. Az uralkodó módszer még mindig a túl- nyomólag svnthetikus methodus, e mellett önállóan kifejlődnek az analytikus eljárás kísérletei. Mind a két módszer hívei kevés figyelemre méltatják a tudományos pedagógiának, mely ugyancsak századunkban fejlődik ki, tanait és követeléseit, ez utóbbinak talajából nőnek ki a nyelvtanítás újabb elméletei, melyek organikus egybeolvasztását kívánják az eddig egyoldalúan alkalmazott vagy zavarosan összebonyolított methodusoknak. A régi synthetikus grammatika szívós életet ól századunkban, mi több, napjainkban is. A humanistáktól örökölt alakjától leginkább abban különbözik, hogy nem írják többé a megtanulandó nyelven, hanem a tanuló anyanyelvén (hazánkban tudvalevőleg még ez sem olyan nagyon új dolog). Evvel jár azután az, hogy e grammatikák gyakran az anyanyelv sajátságaiból indulnak ki s voltakép nem az idegen nyelv valódi grammatikái, hanem mintegy
