Evangélikus gimnázium, Budapest, 1884
21 nyáján tapasztaljuk, a kik formai logikát valaha tanítottunk s tanításunk eredményei felett elmélkedtünk. 17. Kiszabott terem nem engedi, hogy a zárlat (aoXXoytau.o<;) tanában rejlő ellenmondásokat csak oly bőven is fejtsem ki, mint az itélettanban észlelhetőket. Fejtegetésem viszonylagos teljessége azonban kötelességemmé teszi, hogy ezen tanrészletnek legalább főmozzanatait megvilágítsam. A zárlat első kifejezése Aristotelesnél a grammatikára vall, mint az ítéleté. Analyt pr. I. 4. azt mondja : «ha az A az egész 5-röl és a if az egész /'-ról állíttatik, akkor az A a /’-ról is állíttatik.* Eltekintve a grammatikai szemponttól, a zárlat természetét nem lehet helyesebben és szebben fogalmazni, mint ezen éles eszű görög tette. A B csakugyan átveszi a gondolkodást M-ról / -ra s ez által képesít minket az A és /' összetűzésére. Legyen ezen 3 fogalom adva: arany, fém, nyújtható, — akkor a gondolkodás így halad. A nyújthatóság (A) szükséges a fém fogalmához (B), a fém fogalma az arany fogalmához (V); — azért az A szükséges / ’-hoz, azaz a nyújthatóság az aranyról is állítható. Mert A alkotó része 5-nek B alkotó része 5-nak, tehát A alkotó része /-nak. A zárlatnak igazi alakja ez, a mit mi tettünk ide; tűrhető grammatikai kifejezése Aristotelesé; teljesen eltévesztett fogalmazása az epigonoké, ámbár az aristotelesi alapon áll ez is. Mert Aristoteles, kinek tanában már láttuk a mennyiségi szempontot (1. 5. §.). Anal. pr. I. 1. azt mondja: «az, hogy egyik a másikban egészen van és az, hogy egyik a másikról mint egészről állíttatik — egy és ugyanaz.» Az utódok az elsőhöz ragaszkodtak, mint a mi az utóbbinak indoka s összes tételeiknek bizonyítása a körök ezen viszonyán alapúi s egyedül abból érthető. ** * Analyt. pr. I. 4. et yap to A zára —avfo; toü B, x.at to B xatx jtocvto; t^ü I’, iváyxr, to A zztx jravfo; tc.5 ]’ zaTíjfOjiííjSíi (a grammatikai állítás). Arist. Analyt. pr. I. 1. to Se |v omo eívöcl Éfspov Ite’ooj zal zaTa txvto; xxTr,yopEÍixítxi SáTEpou-SaTEpov-TáuTÓv Iotiv. — Ehhez Trendelenburg helyesen csatolja eme megjegyzését (Elem. log. Arist. p. 87): «Itaque tv őXw áívai Tfii piow nihil alind significat, quam tamquam partem universo generi esse subiectum («im Umfange liegen, unter dem Begrift stehen»). Ita praepositionem non nótám, quae insit, sed speciem, quae generi subsit, indicare, ex loco intelligas. Cat. c. 5. oíov b ft; ávitpioro; e’v e'iSei ixev bitipypt Ttji iviptijto>.»
