Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
5 A belső szemléleti tény, mely a fejtménynek alapul szolgál, azon tapasztalatban van adva, hogy &z ember, a mikor külső tárgyak képeit szemléli, kétféle érzettel bir, nevezetesen; 1) szemléli a külső tárgyakat; 2) tudja, hogy ő az, a ki e szemlélést véghez viszi. Egészséges és normális állapotban az ember mind kettőről szerezhet tudomást s azon cselekvést, melylyel külső tárgyak képzeteit gondolja, tudatolásnak (zum Bewusstsein — bringen), azon cselekvését, melylyel e tudatolást magáról állítja, öntudatnak (Selbstbewusstsein) nevezi. A tudat és az öntudat ezen meghatározás szerint két cselekvésen alapul, s mondhatjuk, hogy tudat lehet öntudat nélkül, de öntudat okvetlenül felteszi a tudatot; a miben valamennyi lélektan s gondolkozó ember is megegyezik, minek folytán a tárgyalás tudatot és öntudatot mindenkor széttartani köteles, a mit a régi lélektanok nem tettek s a mit maga Fichte sem igyekezett tisztán szétválasztani. Az idealistikus tanok egészen üres schemák- kal próbálták a tudat tényét felfogni. Eltekintettek attól, hogy a tudat mindig valaminek és valakinek tudata, nem nézték azt sem, hogy az öntudat és tudat között mi a viszony; hanem egyszerűen elfogadták az énnek állító (ponirend) cselekvését s e cselekvésből, mely mégis egészen abstract és üres, akarták az öntudatot levezetni, a nélkül hogy észrevették volna, hogy első helyen a tudatot kell átérteni s hogy csak ezen fejtvényből folyik az öntudatnak is helyes átértése. A megfejtés épen azért egészen törvénytelen constructióban állott, mely logikai és psychologiai törvényekkel egyaránt ellenkezett; de azért a tényt, melyet megmagyarázni akartak, egészen helyesen fogalmazták volt. Fichte romantikus felfogása szerint az én saját belsejéből, megmagyarázhatlan »indítás« folytán kiállítja a nemént (nichtich), mi által a visszasugárzó nemén hatása folytán keletkezhetik az énben az énnek tudata is. ’) Miután azonban az én-en kívül nincs semmi, azért az én, mikor a nemént állítja, maga magában negatiót állít. 2) Azért az én és a nemén csak a tiszta énnek accidensei.3) A tény az: az én maga a szemlélő is, a szemlélt is, tehát cselekvő és szenvedő, alany és tárgy; mind ezt Fichte csak az egy énben kereshette, s azért az igen kedvelt coincidentia oppositorum szerint ily ellenmondónak kellett találnia és állítania azon tiszta ént, melynek accidensei az alany és a tárgy. A tévedés pontja világos ; nem kellett volna ugyan annak tulajdonítani az ént, a minek a nemént, akkor az ellenmondás megszűnt, s ha a neménben az énnek legalább mivelő nyomait tudták volna kimutatni, akkor a megfejtés maradék nélkül sikerült volna. Észrevette Herbart azon nehézséget s igyekezett azon segíteni. Herbart az öntudatnál az önszemlélés tényét találta s ez önszemlélést két irányban ellenmondónak állította/) Az önszemléléshez szükséges lévén a szemlélő alany és szemlélt tárgy egyaránt, a cselekvés soha sem éri el célját; mert a) sem alanya sem b) tárgya nincsen. Ha kérded: mit szemlél az én ? akkor azt felelik : magát. De ezen maga micsoda ? — a szemlelő én; tehát: az én szemléli a szemlélő ént: ama szemlélő újra lehet szemlélet tárgya, tehát az én = a szemlélő ént szemlélő — ént szemlélő én. Itt tehát folytonosan fokozódó önszemlélésről van szó, a nélkül hogy e szemlélésnek más tárgya lenne valaha, mint a szemlélő én. »Diese Reihe ist nun schon darum fehlerhaft, weil das Selbstbewusstsein von einer solchen Entwicklung in viele Glieder — nichts weiss. Überdiess ist sie widersinnig, weil anstatt des wirklich vollbrachten Sich-Selbst- setzens nichts anders herauskommt, als eine ewige Frage nach sich selbst.« Ugyan ezen sorra akadunk, ha visszafelé kérdjük : ki a szemlélő alany? mert erre sem nyerünk határozott feleletet. Különben is az öntudat követeli, hogy a szemlélő én ugyanaz legyen, mint a szemlélt én, holott kiki találja, hogy az én, mint alany, más valami mint azon én, a mely t á r g yként jelenkezik. A bírálat Herbart részéröl igen helyesen a szemlélő cselekvés ellenmondó egységében találta a bajt. De mit állít ő helyébe ? Herbart szerint az én csak »üres hely,« melyet a közönséges ember saját módja szerint kitölteni kénytelen, a mely kitöltés a képzetsorok által ■) Wiss. - Lehre p. 145. »Es darf nur]blos, dass ich mich so ausdrücke, ein Anstoss für das Ich vorhanden sein ; ------da aber das Ich, vermöge seines Wesens, nur insofern bestimmbar ist, als es sich bestimmbar setzt, so kann nicht angenommen werden, dass dieser Anstoss ohne alles Zuthun des Ich vorhanden wäre.-------Keine Thätigkeit des Ich, kein Anstoss ; kein A nstoss, keine Selbstbestimmung.« — Az »Anstoss« azon pont, melyből Fichte későbbi rendszerében a »hyperphysikus« létező kiszármazott. ») W. L. p, 47. ») W. L. p. 48. *) Herbart. Psychologie als Wissenschaft, neu begründet auf Metaphysik und Mathematik. §. 27 — 29. I. ■Á
