Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1870
\ itétem szerint —• szigorúan elkülönítvén a fentemlitett két nézpontot; mi itt csak azon előbbi kérdésre felelhe tünk, bogy mit tartalmaz ezen párbeszéd és mik képezik benne a fő bizonyító érveket, de Plato fejlődési tnenete és a felett a mi e beszédben világosan kifejezve nincs, s legfeljebb a gondolatok hátterében tűnik elő, legfeljebb gyantásokat és sejtéseket tehetünk, de bizonytalan sejlés határain túl nem is léphetünk. Sőt ha már — eltérve a szoros tárgytól — szabad itt az ily sejtéseknek és conjecturáknak is kifejezést adni, — mint azon kérdéses szabadsággal Steinhart oly gyakran él is, — : úgy én kénytelen vagyok kinyilvánítani, hogy Steinhárt állítása még sejtésnek sem valószínű. Mert ha a görög bölcsészet fejlődési menetét, és azon helyet, melyet abban Platon és Sokrates elfoglaltak, közelebbről vizsgáljuk : bizonyosan más gondolatra fogunk jönni. Mi ugyanis a Plato és Sokrates előtti görög bölcsészeiben tisztán csak természet bölcsészetet látunk, mely meg- kisérti a kültcrmészet tárgyainak származását és változásait magyarázni. De Plató ezen egész bölcsészeitől, a heraklitféle irány kifejlődésekor, határozottan elfordul és feladja Heraklit azon nézetét, miszerint maga a változás minden dolognak lényege, miszerint a változás felöli tudás lehetetlen és miszerint a változás csak a látszatnak (Schein) egy kifejezése ; feladja pedig Platon e véleményt azért, hogy saját nézetét juttassa érvényre, mely Heraklit ellenében az tanítja, hogy igenis létezik egy absolut változatlan létei, mely azonban csak a gondolatban érhető el, e földön fel nem található. Sokkal valószinübb tehát, hogy ezen tisztán theoretikai gondolatmenet vezette Platót a feltétleü ismeret feltételére és annak folytán a lélek örökléte felöli meggyőződésre is, s hogy tehát ebbeni hitének alapját nem képezék — mint Steinhart állitá — ama erkölcsi elmélkedések. Hogy pedig Platónnál ezen theoreticailag bizonyító okok belátása az erkölcsi meggyőződéssel is egybe olvad, az bölcsészeti okoskodásának azon lánczola- tában találja okát, mely szerint nála a jónak tudata és a, jónak cselekvése elválaszhatlan, és a világos tudás már az erény maga. Mindebből tehát, — azt hiszem — elég világosan belátható, hogy Plato szándéka, melyet e párbeszéd beosztásában ki akart vinni s valóban ki is vitt, az volt, hogy az említett három érv már önmagában érvényes bizonyító erővel bírjon s ne ezek érvénye legyen amaz erkölcsi elmélkedésektől függő, de hogy ép ez elmélkedések legyenek a theoreticai érvek bizonyságára alapítva. Hátra vau még, hogy nehány szóval említsük azon jeleneteket, melyek a párbeszéd eleje és végén vannak ecsetelve, t. i. azon gyülekezet leírása mely Sokrates körül halála napján barátjaiból egybe sereglett és azon megható nyugalom festése, mely a bölcset legutolsó perceiben semhagyá el. Ezen jeleneteknek Steinhárt szintén túlságos jelentőséget tulajdonit. 0 t. i. azon véleményben van, hogy e műben az elbeszélő szakaszok már azért is mellőzhetlenek, mert a bölcsészeti elmélkedések, — a bölcs magasztos lelki nyugalma és rendithetlen bizalmának elötüutetése által csak annál több bizonyító erőt nyernek. Ily nyilatkozat melleit azon gondolatra kell jönnünk, hogy e párbeszéd theoreticai érvei oly gyöngék, hogy azokat még maga Plato is teljesen jelentékteleneknek tartá s azért azok mindennemű kiegészítéséről gondoskodott. Pedig hogy a dolog teljesen el- lenkczökép áll, hogy nem az elbeszélő és leiró részek bírnak itt nyomatékkai, hanem egyedül a bizonyító érvek kifejtése képezi a fő feladatot: azt hiszem könnyű lesz megmutatnom. Platon ugyan is beszédeiben néni személyeket fest és jellemez az előadott beszédek által, hanem a személyeket és körülmények festését csak érvei könnyebb és hatályosb kifejtésére használja. Ha e tekintetben több párbeszédet s igy p. a „Phaedrust,“ „Gorgiast“ „Symposiont“ sat. összehasonlítjuk, azt fogjuk ugyan találni, hogy Sokrates személye Valamennyiben egy és ugyanazon helyet foglalja el, t. i. hogy benne — a mint azt a „Sytoposion“-ban Akibiades Sokratest dicsőítő beszédében világosan kimondja, — hogy benne — mondom, mind az, a mi az élet legmagasabb czéljait képezi és olyanokként fel vannak állítva, mint valóság vau megtestesülve ; de könnyű lesz mégis belátnunk, hogy a dialógban kifejtett eszmék nem Sokrates jellemének festésére advák elő s nem is nyerik Sokrates Személyétől jellegüket, vagy épen a többi előforduló személyektől, hanem hogy sokkal inkább ép ezen alakok kidom. borítása csak a tartalom drámai és hatályosabb előadása kedvéért történt, hogy tehát nem a tartalom vail idomítva a személyek jelleméhez, de megfordítva ép a személyek vannak az eszmék kifejezésére alkotva, a mit aztán Plato oly kitünően szokott kezelni. Eléggé igazoltam tehát ezek szerint nézeteimet arra nézve, hogy azt, a mit én ezen „Phaedon“ Czimü párbeszéd alapeszméjeként az egész mü szószerinti értelméből kivettem, következőleg foglaljam össze: A lélek A pesti ág. liitv. gymnasium Ért. ^ 17
