Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1869
5 A legrégibb kútfők szerint következő tartományok említetnek mint lakhelyeik: 1-ször a mai Jütland; 2-szor Jütland és Svédország déli csúesa közt az úgyn. dán szigetek ; 3-szor Svédország egész déli csúcsa, hol még a XVII-dik században is emlittetnek, mert ezen tartományok (Schonen, Halland és Blekingen) egészen a XVH-dik század közepéig a dán birodalomhoz tartoztak. De kétségtelen, hogy nem ezek voltak a dánok legrégibb birtokai, hanem hogy ők csak idő folytában vándoroltak he ide. A mondában a dán birtokok folyton „egy*' birodalomnak tekintetnek, mely a legrégibb időktől fogva fennállott volna. Ezt azonban nem bizonyítja semmiféle történeti tény vagy forrás; ellenben kétségtelen, hogy régibb időkben Skandinávia számos kisebb fejedelemségekből és birodalmakból állott. A dánok eredetileg alkalmasint csak Schonen és Halland svéd tartományokban, valamint Seelandon és a többi közel fekvő szigeteken laktak; sem Fünen, sem Jütland nem tartozott birtokaikhoz, úgy hogy ezek a Nagy Beit által voltak határolva. A Beit másik partján és Jütlandon, mely azelőtt a cimberek hazája volt, valamint a közelfekvö szigeteken uralkodtak az anglok {Angeln), kik az Elbe déli részéről11) jöttek ide. Midőn az V-dik században szász fejedelmek átköltöztek Britanniába12), melyet a rómaiak elhagytak volt, s hol a finomabb műveltségű britek a zord és durva pictek és skótok előnyomulásának nem voltak képesek ellentállni: akkor átmentek a szászokkal az angolok is,13) kiktől Britannia új nevét (England) nyerte. Ezen kivándorlás által meggyérült Fünen és a nagy félsziget lakossága. A dánok felhasználták ezen alkalmat, és, egyesülve gutokhil (Jtítekkel), kik Skandinávia délkeleti részét lakták, áttörtek a Belten és új hazát szereztek maguknak. Ezen időtől kezdve részt vesznek a dánok az európai népek történetében, bár a tulajdonképeni dán királyságot csak Öreg Górni alapította meg, a IX dik század végén. 4. A norvégok. Ezek a skandinaviai félsziget legfontosabb lakosai. A „norvég“ név három jelentésben fordul elő, 1-ször: Mint a nép neve, éjsz.: nordmann (singul. nordmadhr), ebből eredt a latin név: normanni. Mi jelenleg a népet norvégoknak nevezzük, a tartomány neve után; a normann név alatt pedig csak azon skandinaviai tengeri rablókat értjük, kik a VIII. és IX-dik században előbb csak Skandinávia partjait, későbben azonban egész Európát, egészen le Siciliáig meglátogatták, és Spanyol-, Franczia- és Olaszországban birodalmakat alapítottak.14) A svédeknél ezen rablók neve: nordmaend. —2. Mint az ország neve. A legrégibb alak Noregr, mely alapját képezi a dán és svéd elnevezéseknek {Norrech és Norrich, Norch) s Norvegr is iratik, mi valószínűleg a régibb alak, mert a középkor legrégibb latin munkáiban is találkozunk már ezen u) Ptolemaeus még itt említi az angolokat. Tacitus (Germ. c. 40.) oly általánosságban hozza ökot fel, hogy lakhelyeikre nem ismerhetni. L. Dahlmann, I„ 15. 12) A régi krónikák elbeszélése szerint ez Hongist és Horsa szász fejedelmek vezérlete alatt történt, 449-ben Kr. u. Hogy ezen elbeszélés csak monda, nem pedig történeti tény ; hogy az évszám (449.) tökéletesen hamis ; hogy a testvérfejedelmek nehezen történeti személyek (mire már nevök alliteratiója, valamint azon feltűnő körülmény utal, hogy mindkettőnek neve annyit jelent, mint „/<!“), azt 1. bővebben Lappenberg kitűnő munkájában, Geschichte Englands, Hamburg, 1834.1. 77. s k. 11. 13) A jüt félszigeten eltűnt az angolok neve, csak egy kis, a Schlei folyó és Flensburg városa köz1, a keleti tenger felé fekvő szöglet, Schleswig egyik legtermékenyebb vidéke, viseli még mai nap is a régi Anglia (Angeln) nevét. Dán és német szellem összevegyült ezen kis tartományban, a dán paraszt megérti a németet és viszont. A mai anglok és angolok rokonsága még mai nap is észlelhető, midőn e két nép arczkitéjezésben, ruházatban és több szokásban oly nagy hasonlatosságot mutat. Hogy ezen szárazföldi anglok hajdan sokkal tekintélyesebbek és hatalmasabbak voltak, azt legjobban mutatja a régi dán monda, mely szerint „Dán és An- gul voltak a dánok ösatyjái.“ L. Lappenberg, Gesell. Engl. I., 89. 14) Erre sok indok ösztönözte a vitéz normann leventéket. Egyike a legfontosabb okoknak volt, hogy hatalmas fejedelmek a kisebb urakat legyőzték és független hatalmuktól megfosztották. Ezek nem akarták a győzteseket urokul elismerni s azért útnak indultak a tengeren, melyen oly annyira otthonosaknak érezték magukat. De a fiatalabb fivérek sem nyertek Skandináviában földeket vagy helytartóságokat, hanem rendesen csak egy tökéletesen felszerelt hajóhadat, hogy avval új hazát szerezzenek maguknak. Ehhez járult még azon körülmény, hogy Skandináviának régibb időben jóval nagyobb lakossága volt, mint mennyit a föld táplálni képes volt; hogy éhségek és ezek következtében lázadások és polgárháborúk igeu gyakoriak voltak. A vesztő fél ily alkalmakkor rendesen kivándorlásra kényszerült. Sőt azon szokás is virágzott ezen éjszaki tartományokban, hogy a fiatalabbik nemzedék a sors eldöntésére kivándorlott (mint azt Paulus Warnefriedi c. 2. és 7. a longobardokról beszéli) és hogy, Saxo elbeszélése szerint, az apa megnőtt fiait mind elűzte, kivéve egyet, ki a hazai birtokokat örökölte. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy normannokat egész Európában találhatni; hogy alig van tengermelléki ország, melyet meg nem látogattak, hol le nem telepedtek volna. Számtalan hajók meglátogatták a IX. és X-dik században az éjszaki tenger franczia és német partjait, a brit • Szigeteket, a keleti tenger vidékeit és a középtengert. L. Leo, Gesch. d. Mittelalters, Halle, 1830, p. 943.
