Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1866
8 ződnie. Ide visz az egyes igazságok benső kapcsolatának belátása, a természetben uralkodó rendnek, összhangnak megértése. Hogy pedig ily eredményre jussunk, azt nem pusztán összefoglaló visszapillantás által érjük el, hanem az által is, ha már útközben is gondot fordítunk e szépségek feltüntetésére; ha az összességből kiszakított tüneményeket visszahelyezzük a természet rendjébe, kimutatva a kapcsokat, melyek az egészhez fűzik; ha megéreztetjük, hogy a mindenségben nincs oly parányi, melyre az összes hatással ne volna, s mely a maga részéről vissza ne hatna az egészre; ha be nem érjük vele, hogy a törvényt megalapítottuk , hanem a hol csak alkalom nyílik, alkalmazzuk a látszólag egymástól legtávolabb álló tüneményekre, a parányira s a nagyra, a látszólag jelentéktelenre s a szembeszökőre. Az ily oktatás nemcsak az értelmet s Ítéletet műveli s élesíti, hanem, a mit sokan kevésbe vagy épen számba sem vesznek, a képzeletnek egészséges táplálékot nyújt s üditőleg hat a kedélyre. Ez utóbbiak elhanyagolása a természettan s általán véve az exact tudományok tárgyalásánál káros befolyást gyakorol az ifjú lélekre, s e befolyás nyomai a gondos vizsgáló figyelmét el nem kerülhetik. E tanok ferde, egyoldalú oktatás mellett bő ismereteket szolgáltatnak, az ítéletet élesítik, de a léleknek bizonyos meddőségét, a kedélynek elsivárodását, az élet és világ materialistikus felfogását eredményezik. Az orvosok, gondolom, tultengésnek nevezik azt az állapotot, midőn egyik-másik szerv a többinek rovására túlságosan kifejlődik — semmi esetre sem oly állapot, mely ifjú szervezetnek egészségére válhatnék. Ez az eredmény a szóban forgó tanok sajátságos jelleméből meg is magyarázható. Á tárgyat illetőleg a nyelvészet, történelem, földrajz, vallástan, bölcsészet emberi dolgokkal, a magunk dolgával, lelkünk közvetlen termékeivel foglalkozik, s itt úgy szólván az otthonosság melengető érzetével forgolódunk; a természettan kifelé fordítja figyelmünket s ha nem értünk hozzá, hogy itt is emberi húrokat pengessünk, az ifjú fagyasztó légkörbe kerül, lassanként elidegenedik önmagától. Érdekét a külső világ fogja bírni s eltompúl belső világa iránt. Ily húrokat pengetünk már akkor is, ha az elébb már érintett hasonlatokkal, képekkel élünk; ha nem restellünk le-lelépni az objectivitás fensíkjáról az érzelmek hullámaiba, nem resteljük kifejezni, hogy e vagy ama tünemény az emberi lelket gyönyörködteti, bámulatra ragadja, a kedélyre jótékonyan vagy megdöbbentőkig hat; ha nem tartjuk fölöslegesnek ethikus és aesthetikus szempontokat jelezni ; ha nem mulasztjuk el a természet s az ember kölcsönös hatását egy a másra feltüntetni s figyelmeztetünk nem csupán s mindig csak arra, a mit értelmünk, hanem olykor-olykor arra is, a mit érzelmünk talál a természetben. Nem érdeméül, hanem bünéül rovom fel a tanárnak, ha odáig vitte fiatal növendékeit, hogy lelkesítő zene hallatára csupán a hangok rezgési számára gondolnak; ha szép festménynek nincs egyéb hatása reá, mint hogy a spectrum szineit, a színsugarak különböző törési viszonyait juttatja eszébe. Ha az ifjú lélek zománcza levakarva, képzelete szegve, kedélye kiaszalva —- mi lesz belőle? — talán okos ember, de harmonikus műveltségű, lelkes ember alig. Nem csekélyebb befolyást gyakorol a fejlődésre a módszer is. A természettan a szemmel látható, kézzel fogható tényekre támaszkodva, a tapasztalással folyvást karöltve vonja következtetéseit s deríti ki törvényeit, s a mennyiségtan győzelmes légiói födözik vívmányait és segítik hódításaiban. Az eljárás helyes, más utat nem is követhetünk okszerűen; nincs is kétség benne, hogy az ertelmet rendkívül fejleszti, edzi, szabályozza. De épen e nagy erejével lesz veszedelmes is: a hatalom elbizakodásra unszol, s az éretlen azt hiszi, hogy ily erős fegyverrel
