Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1866

5

szabad, rendezetlen természettel, honos virágok és fák között, s beérhetjük vele, ha eltud valamennyire igazodni köztük s kedve kerekedik az ily kirándulásokhoz; emitt azonnal a szépen berendezett parkban sétáltatjuk vert utón, szabályos facsoportok, ékes virág-ágyak között, a hol minden lépten-nyomon eddig nem látott exotikus növényekre bukkan s jó kedvében nevö- ket is megtanúlja. Részemről éltetőbbnek, egészségesebbnek tartom, ha a kirándulásokon kezdjük és csak azután járjuk meg a parkot.

S van még valami, ami figyelmet érdemel. Lelki fejlődésünket megvigyázva gyakran tapasztaljuk, hogy az ismeret-szerzés folyamatában a végletek érintkeznek : elébb a dolgot egészben látjuk, megismerkedünk vele nagyjából, mintegy kivülről ; aztán felbontjuk elemeire, megismerkedünk a részletekkel, szerkezetük módjával; végre a részeket egybeillesztjük s a dolgot ismét egészében tekintjük, de most már számot adva, miként alakulnak elemei egy egészszé. S igy haladunk legbiztosabban a természet megismerésében is. Mindenik tünemény számos közreműködő hatónak az eredménye. A rendszeres, kísérleti természettan, hogy megmagyarázhassa a tüneményeket, az egyes hatók működési módját s törvényét: felbontja a tüneményeket, kiválasztja a lényegest s egyelőre félreveti a mellékest, kikutatja a különböző hatókat és osztályozza. Ez az elemzés már elvonást igényel, melyet a gyakorlatlan kezdő aligha megbir s félő hogy ferde nézetekhez jut, melyektől csak nagysokára fog tán megszabadulhatni. Tanúi egy kis mechanikát, azután akustikát, optikát stb. s azt véli, hogy a természetben is , mint tankönyvében, egymás mellett szép sorjában mintegy külön határokban működnek azok a hatók, melyek mozgást, fényt, hangot stb. idéznek elő. Tankönyvéhez fogja szabni a természetet, nem viszont; a részletek elfödik előtte az egészet, az egyes erők működése a közreműködést, s lelkében nem fog föltámadni a tünemények, a természetben munkálkodó erők szoros kapcsolatának sejtelme.

De hogyan fogjunk hát a dologhoz? Kezdjük azon, hogy a tüneményeket nem isolálva, sem készülékek által praeparálva, hanem a maguk körében s egész meztelenségükben szemléltetjük s vizsgálgatjuk, s válaszszuk azon tüneményeket, melyek szembeötlő, hathatós voltuknál fogva már a zsenge gyermeket is érdeklik. Ilyenek pedig első sorban a meteorologia körébe vágó jelenségek. A meleg és hideg hatása, eső és hó, napfény és felhő, szivárvány és vihar, villám és mennydörgés — mindez bizonyosan már sokszor magára vonta még a lassúbb eszű gyermek figyelmét is, sokszor foglalkoztatta képzeletét, sőt már okoskodott is fölöttük. Használjuk föl ezen jelenségeket a természettani előismeretek beoltására. Most, midőn a meteorológiával nem megkezdeni hanem inkább befejezni szoktuk a természettant, azon ellenvetés gördül elém, hogy épen ezen jelenségek megértése már a természettan ismeretét föltételezi. Az ellenvetés igazságát elismerném, ha itt, az oktatás első fokán a jelenségek alapos megértését sürgetném, nem pedig azt tűzném czélul, hogy a növendékkel a természetet megizleltessük. megked- veltessük s őt a tünemények helyes felfogására előkészítsük. S e czélra az imént említettem s visszásnak látszó utat tartom helyesebbnek, mely nem visz szép rendesen állomásról állomásra, hanem menten beleugrat a határ kellő közepébe, in médiás rés; s keresztül kasul járja. Szólunk például az esőről. Mi az eső? egy rakás viz-csepp, mely a felhőből leesik. De hát a felhő micsoda? Mindenki látta már, hogy mikor a viz fő, hát gőzölög; a melegben a viz gőzzé válik; azt is tapasztalta már mindenki, vagy ha nem, hát próbálja meg, hogy ha e gőzbe tartja a kezét, vagy a tányért, ez megnedvesedik — elébb kis gyöngyöcskék rakodnak le, ha ezek aztán nagyobb cseppekké folynak össze, le is esnek. A hideg tányéron tehát a viz gőze meghűlt s