Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1865

LATIN NYELVTANI TANULMÁNYOK. A nyelvtudománynak nem czélja az, hogy útat és módat mutasson arra nézve, mimódon lehessen legczélszeriibben s legkönnyebben valamely nyelv ismeretéhez jutni, s így az újabb korú indogermán vagy árja nyelvtudománynak sem feladata például a görög vagy latin nyelv tanítása. Ámde azon nyelvtörténeti igazsá­gokban, melyeket napfényre hoz, rejlenek egyszersmind oly eszközök is, melyek az egyes nyelv tanítását te­temesen könnyítik ; mert a tanítás könnyítése főleg az által éretik el, hogy az észszerű felfogáshoz fordulha­tunk, s a tanitni valóknak nemcsak külső, gyakran szeszélyes egyenetlenségek által a beható felfogással da- czoló fölszínét mutathatjuk fel, hanem azokat igazi mivoltukban is szemlélhetjük. Ily értelemben a latin nyelv is hasznát veheti az indogermán történeti hasonlító nyelvtudománynak, s az evvel foglalkozók mindenesetre tartoznak, saját ügyök érdekében, ezen nyelvtudománynak eredményeit elsajátítani s saját czélokra haszno­sítani. Németországban már el is kezdett a classica philologia e követelménynek eleget tenni, s ezt kellett is tennie; mert az árja nyelvtudomány úgyszólván egyenesen kezére dolgozott, legtöbbet foglalkozván magokkal a classical görög és latin nyelvekkel. Úgy hiszem nem szórulok tehát magam mentegetésére, midőn ezen már el- utasíthatlanul szükséges törekvést követve, megkísértem a mi latin nyelvtanításunkon is épen ezen uj segédesz­közökkel valamit lendíteni, megismertetvén, hogyan fogja föl a mai nyelvtudomány a latin nyelv alakjait és hogyan lehet azokat, e felfogás folytán egyszerűbben és helyesebben megtanítani. E szerint érteközésünk első része a hangtant, a második az alaktant, a harmadik pedig a latin nyelv tanítását fogja röviden tárgyalni. 1. Hangtan. A hangtan a latin nyelvtanokban eddig csak a betűkről, azok kiejtéséről, hangsúlyáról és meny- nyiségéröl szólott nagy röviden. Hogy a latin nyelvben hasonló hangtani törvények lehetnek mint a görögben, azt a régiek nem tudták. így történt, hogy míg a latin nyelvtanban a betűk eléadása után mindjárt az alaktan következik, addig a görögben az alaktan előtt, még a kizárólag iskolák számára írt kisebb nyelvtanokban is terjedelmesen találhatók azon hangtani szabályok, melyek szerint az ön- és mássalhangzók ragozás és szó­képzés következtében változni szoktak. Ennek oka az, hogy a görög nyelv a különböző időszakok és dialektu­sok szerint dúsan kifejlődve, eredetiségét nagy mértékben megőrizve, fekszik előttünk, minek következtében az egyes szók és alakok eredete, sokkal könnyebben megmagyarázható, mint pl. oly nyelvben mint a latin nyelv, melyben a mássalhangzóknak az önhangzokra, az önhangzóknak önhangzókra való befolyása sokkal erősebb mint a görögben; ezenkívül a nem eredeti rövidülések és megnyúlások következtében az önhangzók eredeti alakjokból nagyon is követköztek. Ide járul, hogy a régi latin nyelv csak töredékben maradt reánk, az úgynevezett classicus latin nyelven pedig az idegen befolyás hatása nagyon is észrevehető. Ennélfogva a latin nyelv minden árja nyelv között legtöbb s egyszersmind legnehezebb munkát ád az öszvehasonlító nyel­vésznek. Ha tehát a latin hangtant alaposan megakarjuk érteni, szükséges, hogy az árja nyelvek közül legalább a szanszkrit és görög nyelvet segítségül használjuk fel. A. Önlmngzók. Valamint minden árja nyelvben, úgy a latinban is, eredetileg csak három ösönhangzó volt: a, i, u. A latin önhangzókat tehát aszerint, amint egyik vagy másik ösönhangzóból, gyengülés vagy fokozás útján, származnak három sorozatba lehet osztani. 1*

Next

/
Oldalképek
Tartalom