Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1863
8 zül a per fee tum. Az egyszerű plusquamperfectum és futurum helyébe körülírt lépett. Az infinit i- vus 7va vagy ozi és a foglaló móddal Íratott körül. Ehhez járulónak hibás hajlítások, sok szó classicus korabeli értelmének módosulása vagy megváltozása, sok idegen szó s végre hibás szókötési fűzések. Ez azon köznépi nyelv, melyet a görög Írók körülbelül a 6-ik századtól kezdve dypwdyq, áxlij, xoivy, iduozixíj dtálsxzoq vagy y luxra a zebv yudaicüv-nak neveznek. A nyelvromláshoz számítandó a szótagok mennyiségének lassanként történt elveszése is. Hogy azonban e tekintetben helyes Ítéletet hozhassunk, jusson eszünkbe azon körülmény, hogy a szótagok mennyisége épen oly kevéssé volt eredetileg a görög nyelv tulajdona, mint a latiné, és hogy a homerosi versek gyakran épen oly ellentétben vannak a későbbi korban alkotott mennyiségi szabályokkal, mint a latin irodalomban a plautusi versek a későbbi költők mennyiségi szokásával. Ha tehát a költők által csak a nyelv legvirágzóbb korában készíttettek a mennyiség szabályai szerint versek, melyek minden művészeti igényeknek megfelelének és így a szabályszerű recitátionál a mennyiségnek az accentussal való egyesítése lehetséges vala: magától értetődik, hogy a két régi nyelv megromlása és a hangoztatás finomabb modulatiojának elveszésével a mennyiségnek is újra. távoznia kellet és csak a prosai accentus maradhatott meg. Hogy azonban a mennyiség mellőzése s csupán csak az ékezetnek alkalmazása által a folyméretre ki csinált először verseket, bizonytalan. A fennmaradt költői művek küzött legelőször a 4-ik századbeli nazianzi Gergely munkáiban akadunk mennyiségtelen dimeter iam- bicus catalecticusra. Állítják továbbá, hogy az alexandriai költő ’Anolltvápioq is irt a 4-ik század közepén politikus (jro/hri*ós=népies) verseket. A következő századokban Christophorus a secretis, Can- tares és Palaeologus Manó császár irának anakreonféle verseket, melyek szinte a politikusokhoz számítandók. Azok között, kik iambikus politikus verseket irának, legrégibbnek Psaltes tartatik, ki 1050 körül az énekek énekének paraphrasisát irá, árrlooazépaiq lézsai xat xadypageupevacq, mint maga mondja. Ezen iró után ugyanazon versekben irának még Nicetas Eugenianus, Constantinus Manasses, Tzetzes és mások. Az így egyengetett útra a XII-ik században Theodorus Prodromus, szegénysége miatt rendesen nzuryonpodpopoq, a legrégibb köznyelven iró, lépett. Az ő versei alkatuk és köznépi nyelvezetük miatt nagyon nevezetes maradványai a 12-ik századnak. A vulgaris nyelv, mint ezen Írónál látható, akkorában csak csekélységekben különbözött a maitól. Az általa használt versmérték, tetrametri iambici catalectici, vált a leghasználtabbá az újgörög költeményekben. Feltűnő körülmény, hogy míg a római poötae vulgares-ek már a 4-ik században állandóan használók a rímet (ópotozéleuzov), a görögök ezt csak a 15-ik században tevék. A mai népnyelv dialektusait illetőleg megjegyzendő, hogy azok között oly határozott különbség, mint a régiek dialektusainál volt, nincsen, s habár közöttük hajlítási és ékezési eltérések is fordulnak elő, mégis leginkább csak kiejtési és helyhez között szavak használása teszi a főkülönbséget. A mai görög nyelvvel foglalkozók hat tájszólást szoktak fölvenni, novezetesen a keletit vagy kisázsiait, a chiosit, a krétait, a cyprusit, a peloponnesusit és a h étszigetit; az albániait, melyben ugjan sok görög elem találta tik, saját megfigyelésünk folytán nem mérnök hetedik dialektusul a görög tájszólások közé sorolni, bár Mullach ezt némi óvatossággal ugyan, oda igtatá. A keleti vagy kisázsiai tájszólásban feltűnő a #-nak z általi helyettesítése, mint az alzpla szónál aíftpía helyett a seytha szájában Aristophanesnél. Épen ilyen a mai ázsiai görög szájában pl. a &élu> h. zéloj, ävd^poTcoi h. ä'jzpono. A chiosiak még ma is használják a homéroszi xs partikulát, mely a fekete tenger mellett lakó görögöknél xss-be megy át. A cyprusiak és rhodusiak két magánhangzó
