Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1863
\ 7 Különösen kiemelendők azok közül, kik az újabb görögök között az ó-görög nyelvet kezelők irodalmikig, 'Avzwvtog Kopar^ mint Pindarosnak ügyes utánzója a 17-ik század végén ős a 18-ik elejőn ős a roppant tudományt! s mint költő ős prósairó egyaránt becsült Leo Allatius, kinek kötetlen beszédű irálya nem áll Lukianos-é mögött. Hogy a köznép nyelve (lingua vulgaris) már az ó-korban különbözött többé-kevősbő az irodalom által ápolt míveltek nyelvétől, kétségbe vonhatlan tény; azt mind a mai nyelvek állapota, mind pedig már Homerus, Hesiodus és a későbbi költők műveiben megcsonkított szavak, a synizesis, a Synkope és apokope és hajlítás és szóképzés rendellenességeiben mutatkozó példák eléggé bizonyítják. Ilo merusnál a őtopa, xoißrj és áXtptzov helyett előforduló őtő, xpt és uXtpt csonkított alakok régi népnyelvi maradványok. Ide tartozik a Strabonál (VIII p. 364) felemlítet ßpißö helyett álló hesiodusi ßpi is, továbbá ßa páőtov helyett Sophoklesnél (Fragm. 932) és az epicharmusi XT és l'upaxtó, Xiav és Sopaxoúoas helyett sat. — Méltán népnyelvi maradványokhoz sorolhatók a scytha szavai Aristophanes Thesmophoriazusaiban és Pseudartabasé is (Acharn. 104) és a feliratok által megőrzött sok a szokásos irodalmi nyelvvel meg nem egyező alak. Hogy a római uralom alatt a nép nyelvbe, mint már föntebb is említettük, latin szavak is becsúsztak, magától értetődik. A dialektusok, az attikai szójárás és a köznyelv (xotvy öcáXexzogJ nagy elterjedésének daczára, a 3-ik századig meglehetősen fenntartattak s akkori lételükről a 2-ik század vége felé élt Tatianus1) következő szavai világosan tanúskodnak : „Nuv ők póvotg ópiv anoßißrjxt prpTs év zah ópeXíatg ópotptovétv. Atoptétov pkv pap oöy rp aazrj Xégig Totq uttu zij/s 'Azzexys. AioXetg re oőy ópoctog zoh* Itooi ipdéppovzac az (ín stag ők oőarpg zoaaúztpg zap oh oux éypfjv, á~opai ziva ps őst xaXscv"EXXrjva xuc pap zó űnívzcov ázontózazov rag pxj arjppsveh őptöv kpptpveiag ZEZtpijXazv ßapßaptxah zs ftovah tat) őze xazayptópevoi aoptpopzrjv upiv Trenocrjxazs zrpv őcáXexzov.“ A római császárságnak llyzantiumba való átköltöztével, miután a római hivatalnokok görögül s a görögök latinul tanulónak, a népnyelvbe is sok latinismus jutott be, bár később, a görög tétetvén udvari nyelvvé, a körülmények megváltozónak. Ezen byzanti korban az attikai alakoknak a közgöröggel való összekeveredése folytán az ó-dialektusok lassan-lassan elenyészőnek és e keverékben csak az aeol és dór tájszólásnak maradtak erősebb nyomai, az ión kevésbé maradt képviselve s ez áll a dialektusok mai maradványairól is. A görög nyelv pusztuló állapotát azon korban Julián császárnak a 363-iki azsiai hadjáratakor irt levele is bizonyítja (Epist. 55): „rá á’ épa, el xa\ tpßeppoiprpv 'EXXrjviazi, ßaopd^Etv a£iow oőztog éopkv ßeßupßaptopivot őtu zu ycopia.“—• Kevés évvel ezután Chrysostomus, ha élet- írójának hihetünk, Antiochiában beszédet tartván a tömegből egy asszony lépett elő s kérő a szónokot, hogy érthetőbb nyelvvel éljen, a mely kérés következtében azután az egyházi Demosthenes közönségesb szólásmódot használt. Ebből magyarázható meg, hogy a világosság és érthetőség kedvéért használónak néha jó irók is barbár kifejezéseket. Ezért mondja a régiek utánzásáról híres Synesius (Epist. LXVIII ad Theophilum) : „nzpivoazotjai zcvsg ßaxuvzcßoi naß yptv (ávsgetpáppou pcxpöv önoßapßaplaavzog, tva őcá aovrjőeazépag zfj noXtzela tptovrpg zrjv ivlcov xaxiav iptpuzixtozépuv TtapaozrjoaipO' oozoc xaőéőpav pkv ánoőeőec- ppévrjv iyetv od ßoöXovzat, ot pe zrpv ouaav énoXsXotnaaiv, oő xaza aoptpopáv, áXXé audaipezot pszuvúazat pevó- pevot, xapnoővzuc ők zug zepág éxeT neptvotrzoűvzsg, onou xspőaXewzspov'“ — A népnyelv századról századra jobban roncsolódott. A hajlításban elveszett az esetek közül a dativus, a számok közül a kettős, az igemódok közül az óhajtó és az infinitivus, az igeneinek közül a medium és az igeidők kö- *) *) Mullach libro cit. p. 68.
