Budapesti Tanítóképző Intézet, 1938
Húsz évig verejtékeztünk, húsz évig reménykedtünk, de ugyanakkor a nemzetközi politika kedvező fordulatának még az elméleti lehetőségei sem mutatkoztak. Mélyen gyökerező nemzeti öntudatunk azonban még ekkor is nagyobb hitet és több erőkifejtést parancsolt a magyar gondolat számára, s a vétkes mulasztásokkal terhelt európai újjárendeződés 20 éves fordulóján, Istenben bízó szívvel tekinthetünk sorsunk további alakulása elé. Az elmúlt év szeptemberi válsága ugyan a világháború rémképeit vetítette elénk, de már azokban a napokban is tanúi lehettünk a magyar kérdés diadalmas előretörésének. A közelmúlt idők méheben a történelmi pillanatok és elhatározások rendkívüli feszítőereje rejtőzött s mindannyiunk személyes élményévé vált a tudat, hogy valamennyien, egyenként is, a magyar sors alakító tényezőivé emelkedhettünk. Az átélések varázsával követtük a mozgalmas napok eseményrendjét a válság nyárvégi kirobbanásától — az izgalmas komáromi tárgyalásokon át — a november 2-án megtörtént bécsi döntésig. Nemsokára, a végtelenbe vesző napok múlásával, szabad magyarok és rabmagyarok ölelkezhettek egymással. A lelkesedésnek soha nem látott hulláma áradt végig az országon. Ünnepelt az állam, lelkesedett a társadalom s a nagy magyar hálaadás zenekarában inegzendült a legtisztább szólam: ifjúságunk hangja. Megindítóan kedves jelenetek következtek... Az ország valamennyi intézete részt kért az örömünnepből s más-más ötlettel, kiviteli móddal ugyan, de közös eszméi háttérrel szolgálták a nemzetnevelés fennkölt céljait. A mi lelkűnkben is lángot vetett a történelmi szikra s egészévi tevékenységünk a »Hazatérés« gondolatkörében zajlott le. Amint intézetünk értesült arról, hogy a Felvidék magyarlakta községeiben kitűzhető a háromszínű lobogó, tüstént összehívtuk az ifjúságot s kértük, járuljon hozzá filléreivel a zászlók megvásárlásához. Az 5. évfolyam 20 P-s kezdeményezésére az osztálypenztárák, egyes növendékek s a tanári testület adományából csakhamar 128 P gyűlt egybe. Ez az összeg lehetővé tette 80 db zászló megvételét. Most pedig önkénytelenül is felvetődött a kérdés, hogy miként fogjuk ezeket a Felvidékre juttatni? A növendékek egyöntetű állásfoglalása eldöntötte a kérdést: »Mi magunk, az ifjúság, viszi el, ameddig csak lehet!« Ennek az elhatározásnak különösen az intézet kerékpáros szakasza örvendett. Másnap (okt. 9-én) a terv kivitelének pontos részleteire és megadtuk az utasítást. (Hétfőn (okt. 10-én) reggel indultak útnak derék kerékpárosaink. Intézetünk igazgatója, néhány tanárával együtt, gyorsvonattal érkezett Komáromba. Az indulás előtt lélekemelő ünnepséget tartottunk az Országzászlónál. Itt mondotta Szombathy Gyula V. éves növendékünk — többek között —• a következőket: »Ha valamikor szükség volt arra, hogy imádkozzunk, úgy most ezekben a sorsdöntő órákban százszorosán szükség van arra, hogy kérjük Isten segítségét... Reméljük, hogy olyan kiegyezésben, olyan igazságszolgáltatásban részesülünk, mely némiképpen feledteti ezt a vergődésben, nyomorúságban és kínban eltelt 20 esztendőt.« Néhány kísérő műsorszám elhangzása után elindultak kerékpárosaink a hosszú, 90 km-es, útvonalon rendeltetésük helyére: Komáromba. A kis csapat megérkezvén céljához, látta, hogy zászlóátadásról semmiképpen sem lehet szó, mivel a csehek a dunai hidat a forgalomtól 12
