Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935
napilapok szerkesztőségeibe vigye. Egyrészt úgy érezte, kívánatos volna, ha a könyvemben kifejezett gondolatok minél szélesebb körökben terjednének el, másrészt, ezzel is akart hálájának kifejezést adni. A pedagógiai órán arra is szoktam felhívni a növendékek figyelmét, hogy majdan tanítókorukban az ú. n. rosszakat, a legelhagyatottakat karolják fel leginkább. Tanártestületünk ezt az elvet nemcsak hangoztatja, hanem a lehetőség szerint meg is valósítja. így az 1933/34. iskolai évben ilyen elhanyagolt lelkületű, a lejtő szélén álló növendéket ismertem fel N. L.-ben. Amint az itt mutatkozó pedagógiai feladatot észrevettem, egyrészt magam fogtam hozzá a megmentés munkájához, másrészt az egész tanártestület segítségét is kértem ehhez. A tanártestületi értekezlet részére papírra is vetettem növendékünkre vonatkozó következő gondolataimat: Amíg nem tanítottam, addig olyan növendéknek tartottam, akire nézve az jellemző, hogy hol bukik, hol pedig egy sorozat elégségessel ússza meg az évfolyamot. Most, hogy tanítom, látom, hogy ennek a növendéknek határozott tehetsége van. Ez még súlyosabbá teszi a helyzetet. Ugyanis, ha a növendék eléggé tehetséges, előmenetele pedig állandóan az elégséges-elégtelen határain mozog, akkor ott valami más bajnak is kell lenni. Ez a más baj még az elégtelennél is nagyobb aggodalmakat támaszt — olyan értelemben, hogy mit fog ez a növendék majdan az életben csinálni?! Úgy láttam, hogy ennek a növendéknek zilált a lelki világa. E ziláltságnak a lényege az, hogy a minimálisnál is kevesebbet tanul és előfordul, hogy kellő ok nélkül is mulaszt. Még nem romlott, általában őszintén bevallja hibáit. Egy alkalommal iskolai tapasztalataim alapján megkonstruáltam otthoni életét (Verseket és novellákat ír, válogatás nélkül olvas könyveket, malomalatti beszélgetéseket folytat, cél nélkül sétálgat, járkál, legtöbbször csak a vonaton és a villamoson tanulj, mire növendékünk megállapította, hogy valóban így folyik le az iskolánkívüli élete. Tapasztalatom alapján megmondottam, hogy értelmi ereje a kettesnél jobb (talán 1.8), s neki úgy kell tanulnia, hogy előmenetelének átlagos értéke kettesnél jobb legyen. Egy alkalommal — ilyen beszélgetéssel kapcsolatosan — a következőket mondotta: »Ha nem kellene a kedvezőtlen múltammal küszködnöm, el is tudnám érni ezt az eredményt.« — Ha most a tanár- testület minden egyes tagja hangoztatja ezt a kötelességét, és fokozottan alkalmat is ad arra, hogy ilyen irányú javulását bebizonyíthassa, akkor talán sikerül ebből a zilált lelki világból, amely az életben esetleg rombolni fog, építő jellegű szellemi világot formálni. Ügy tapasztalom, hogy e növendéknél néha a javulás első jelei mutatkoznak, máskor azonban visszaesik.« S bár az egész tanártestület dolgozott azon, hogy ezt a növendékét is megmentse, munkánk eredménye az előmenetelben vagy egyáltalában nem mutatkozott, vagy csak nagyon kevéssé éreztette hatását. Úgy látszik, azt hitte, ha az év vége felé keményen tanul, akkor majd valahogy átcsúszik. Azonban határozottan 14
