Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935

őszintébb hálámnak kifejezést adni. Szeretném most színes, kifejező szavakkal papírra vetni, így e sorokon át éreztetni, amit jelen pillanatban érzek. De nem tudok szerény szókincsemben mást, megfelelőbbet találni, mint ezt: köszönöm! Igen köszönöm! Köszönök most mindent, amit eddig kaptam szeretett jó Igazgató úrtól. Köszönöm azokat az életemre sorsdöntő estéket az irodában, a feledhetetlenül szép diákéveket, az idealizmusomat, egyszóval köszönöm, hogy megadta nékem az irányt, elindított a helyes úton, amelynek végén az eszmények tündökölve hívják, várják az embert... Hálás tanítványa akarok lenni, de nem szavakkal, hanem cselekedetekkel.«

Az igazi hálának egyik jellemvonása, hogy ahhoz semmiféle érdek nem tapad. A hála nem a jövőbe, hanem a múltba néz — olyan értelemben, hogy semmitsem vár a jövőben, csak a múltért mond köszönetét. Ebből a szempontból Németh Ferenc és Szamosfalvi Imre levele az igazi hála kifejezői. Ők a jövőben egyéni érdekük szempontjából nem várnak tőlem semmitsem, hiszen már el is helyezkedtek, csak a múltért mondanak köszönetét.

Horváth István, intézetünk végzett növendéke, egyik levelét így kezdi: »A hála, melyet jóságos Igazgató úr belém nevelt, a szeretet és az igaz nagyrabecsülés arra késztet, hogy életjelt adjak magamról.« Tehát az első szó, amelyet levelében l.eír, a »hála« szó. Mintha ez a levél egyenesen arra íródott volna, hogy néhány kedvezőtlen példa ellenére is bizonyságot tegyen a mellett, hogy már eddig is gondoztuk a hála érzelmét. Horváth Istvánnak és társainak elegendő volt az, amit eddig csináltunk e téren. Az érzéketlenek szempontjából kell ezt a kérdést még behatóbban megragadnunk.

Ábel András*, boldogi tanító, intézetünk egykori növendéke, felmenő rendszer szerint hat éven át vezetett egy osztályt. A VI. évben azt írta nekem, hogy hat éven át az a tudat késztette fokozottabb munkára, hogy a 6. év végén megnézem a munkáját, megnézem, hogy nevelésével és tanításával miféle eredményt ért el. Bár nagyon sok dolgom volt, úgy éreztem, ezt a ragaszkodást viszonoznom kell azzal, hogy valóban meg is nézem azt az osztályt, amelyet tanítványunk annyi szeretettel, annyi lelkesedéssel hat éven át vezetett. Olyan szép eredményt láttam, hogy intézetünk büszke lehet egykori tanítványára. Látogatásom alkalmából egyúttal előadást is tartottam a község vezető emberei előtt az iskolai és családi nevelés kérdéséről, amely előadásomba beleszőttem azt a szép eredményt is, amelyet Ábel András osztályában tapasztaltam.

A lévai tanítóképző-intézetben volt egy tanítványom, aki hosszú évekkel később a »Lelki megújhodás« című könyvem megjelenésekor azzal a kéréssel keresett fel, adjak neki néhány példányt a könyvemből, hogy azokat propaganda céljából egyes

* Nagy fájdalmunkra 1936. május havában elhunyt.

13