Budapesti Tanítóképző Intézet, 1934

üljek, mert nagyon szeretnék, ha egy képen lehetnének velem együtt. Szívesen megtettem kívánságukat. A fényképet aztán szép szavak kíséretében ajándékul átadták azzal, hogy oly szeretettel adják, amilyen szeretettel én foglalkoztam velük, ők így fejezték ki ragaszkodó hálájukat. Ekkora hálaérzés kíséretében öröm dolgozni és érdemes dolgozni!

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy az állástalan tanítók bőven kivehetik részüket az iskolánkívüli népművelésből akkor, ha az önzetlen munkára van elég bő lelki kincstáruk és akaratuk. — Az önzetlenség áldozatok hozásával jár. Az áldozat lemondás és a felajánlás együttessége. Áldozatot hozni nem könnyű dolog, ahhoz lelki fenköltség kell. Az áldozatosságnak — úgy érzem — szép példáját mutatták a székesfehérvári állásnélküli tanítók, akik naponkint tették meg az öt kilométeres utat, még a viszontagságos időkben is, hogy a próbákat megtarthassák. De nem panaszkodtunk, hanem örömünket leltük a munkában, mert fűtött bennünket Széchenyi mondása, hogy: „Áldozatban van a hazafiság.” — Nem szűntünk meg jót tenni és áldozatokat hozni, amit az egyik újság is kiemel : „Karácsony az öröm, az ajándékozás ünnepe s az állástalan tanítók, kiknek nem adatott meg, hogy úgy ünnepeljék meg karácsony szent ünnepét, mint azok a boldogok, akiknek a sors állást és fizetést juttatott, mégis örömünnepet rendeznek, vasárnap délután a Maroshegyen. Az ajándékpénzből, amit előadásaik alatt a jólelkek juttattak perselyükbe, vásároltak 20 gyönyörű babát, irkákat, ceruzákat stb. s ezeket a maroshegyi szegénygyermekek között karácsonyi ajándékként kiosztják.

íme, így adnak azok, akiknek semmijük sincs!” (Fejérmegyei Napló, 1934. dec. 22-i szám. 2. oldal.)

Legyen szabad hozzátok is szólnom kedves Barátaim! Az előbb említett áldozathozással kapcsolatosan egy rousseau-i önvallomást szeretnék tenni. Volt idő, amikor ez az önzetlenség nem lakozott bennem, amikor a legcsekélyebb munkaalkalmat is elkerültem és énem kényelmének biztosítása volt egyedüli célom. Ma már az önzetlenségem — úgy érzem — oly terjedelmes körré tágúlt, hogy egyenesen örömet lelek abban, ha áldozatot hozhatok mások érdekében. Ennek az önzetlenségnek a kifejlődése következőként történt. A közmunkák örökös kikerülése sok kellemetlen percemnek lett okozója, mert gyakran észrevették a munkátlanságomat és ilyenkor rámpirítottak. Fájt ez nekem, de lassan kezdtem érezni az igazságtalanságot, t. i. azt, hogy a társaim dolgoztak, én pedig minden munka alól kivontam magam. E nagyon hibás lelki berendezettségemen a pedagógiai órák változtattak, amelyek mindegyike élményt jelentett számomra. Ezek hatása alatt elhatároztam magam egy radikális, lélektisztító munkára. Kértem a pedagógia tanárát, segítsen küzdelmeimben. Azután kértem osztálytársaimat, írják le tapasztalt hibáimat. A jel- 29 -