Budapesti Tanítóképző Intézet, 1934
kásáink megtanításával és ébrentartásával pedig a nemzeti önérzetüket és öntudatukat gondoztuk. Egyszóval neveltünk hazafiasságra, szorgalomra, kitartásra, áldozatkészségre, lelkiismeretességre és önuralomra. Még sokféle oldalról lehetne rámutatni a mi kultúrmun- kánk analizálásával arra, miként tevékenykedhetnek az állástalan tanítók az ismeretterjesztő előadások és műsoros esték rendezésében, de fölöslegesnek tartom, mert az eljárást mindig az adott körülmények és a tanítók invenciója határozza meg. A helyi viszonyok keretein belül az állástalan tanítók munkája lehet az analfabéták oktatása is. A tétlenséget üdvös felhasználni analfabéták toborzására. Ezzel nemcsak magának tesz jót azáltal, hogy gyakorolja a tanítást, hanem a nemzetnek is, mert segíti zsugorítani a tudatlanok számát. Az állástalan tanító ott, ahol még nincs énekkar, kezdeményezze ennek megalakítását. Ne adjon a balítéletekre, hogy nem érdemes, mert nincs jó „hanganyag” és lelkesedés. Csináljon hangulatot hozzá s meglesz a dalárda! Az akaraterősnek mindig sikerül! Az iskolánkívüli népművelés körébe tartozik a mesedélután tartása is. A mesedélután kitűnő gyermektanulmányozási alkalom az állástalan tanító részére. A mesedélutánt legköny- nyebb állandósítani, mert a gyermek hűséges látogató. Nem kell tartania attól, hogy az idősebb tanítók „elütik” a kezéről, mert ők ezt lekicsinylőén — tisztelet az emelkedettebb lelkű- eknek — „gyermekesnek” mondják, ami nem férhet össze a kifinomult felnőtt mivoltukkal. A gyermeknek a mesedélután élmény, a fiatalembernek meg tanulási lehetőség. Mindezekután a fiatal lelkekben felbukkanhat egy kérdés: vájjon érdemes-e kezdeni a munkát? — Hallottam ugyan e kérdés kapcsán idős tanítótól ilyen mondást, hogy: „Aki dolgozik, az is csak ott áll, ahol az, aki semmit sem csinál”, azonban a mi esetünk ezt erősen megcáfolja. Mert állhat-e ugyanott az a tanító, aki csak passzív, tehetetlen szemlélő, azzal szemben, aki szorgalmas, kemény munkával törekszik előre, meg- küzdve minden akadállyal? Az egyiknek izmosodik az akarata; a másiknak kérdés, van-e egyáltalán? A sültgalambvárónak következéskép messze kell lemaradnia! Lehet, hogy összeköttetései útján előbb jut állásba, de, hogy ugyanazzal a lelki gazdagsággal lenne telítve, mint a másik, abban erősen kételkedem. Érdemes a néppel való foglalkozást kezdeni és folytatni azért is, mert a jóakaratú, lélekszerinti, szeretettel átmelegített működésünket a nép a legnagyóbbal jutalmazza: a hálájával. ,— Ez a hála nyilvánult meg velem szemben, Székesfehérvár egyik kültelki negyedében lakó nagyon szegény emberek részéről, akiknek fillérek megszerzése súlyos problémát jelent. Oly formában történt ez, hogy egy előadás előtt arra kértek, tiszteljem meg őket azzal, hogy fényképezőgép elé — 28 -
