Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Budapest, 1917

A piarista szellem

4

A PIARISTA SZELLEM

innen-onnan immár tizenhat osztály munkájára kérjük az Isten- áldását. Kezdte, mint Pest egyetlen iskolája, két szál tanárral, a német burgerek nehéznyelvű fiacskáival. Folytatták a munkát a Dugonicsok, Benycík Bernátok, Pállya Istvánok, Horányiak, Baj- tayak, Simaiak, Horváth Cyrilek, Csapiár Benedekek; a padokban pedig Orczyak, Zichyek, Forgáchok, Grassalkovichok, Feste- tichek, Czirákyak, Batthyányiak, Dessewffyek, Rádayak ültek a Bajzák, Toldy Ferencek, Vörösmartyk, Petőfik, Verseghyk, Katona Józsefek, Fejér Györgyök, Horváth Mihályok és Pauler Gyulák mellett. És ma, a huszonhat, középiskolás fővárosban, új idők és új igények forgatagában, ti néztek ránk, fiúk, a régi diákok helyéről, a jövő rejtelmes mosolyával szemetekben és mi állunk a régi nagyok helyén, a nagy múlt lehelletétől szédülő fejjel, a nagy felelősség súlyától döbbent lélekkel, múlt és jövő között.

És ebben az ünnepi órában elárad bennünk a kegyelet, a hála, az örvendezés és imádás érzése. A kegyeleté azok áldott emléke iránt, akik ennek a kétszázéves történelemnek munkásai voltak; a régi tanárok, a nemeslelkű barátok és jótevők iránt. De elsősorban a hála és az imádás érzete tör elő lelkűnkből és idehív, az oltár elé. Mindenható Isten, te adtad nekünk ezt a kétszáz évet. Te engedted meg nekünk ilyen kegyelmesen nagy időn át, hogy munkálkodjunk a te munkádban; ami jó volt ebben a munkában, tetőled való. Tied a kegyelem, tied az áldás, tied a siker. Mi: haszontalan szolgák vagyunk; amit tennünk kellett, csak azt cselekedtük. Az öröm, a hálaadás, a dicsőség az Istené. Azért ünnepeljük ezt a napot itt, a templomban. Olyan nagy napnak érezzük, amely nem tűr meg ünneplő zsivajt. Olyan nap ez nekünk, amely szent csendességet kíván, magunkbaszállást és lelkiismeretvizsgálatot. Eljöttünk, hogy odatérdeljünk az Isten arca elé és úgy nézzünk bele a kétszázéves múltba, ebbe a nagy lelkitükörbe, és úgy kérdezzük meg, az 0 színe előtt, Tőle és magunktól: Kik vagyunk? Mit tettünk eddig és mit vállalunk eztán ? Mivel vagyunk érdemesek erre a múltra és mivel akarunk méltók lenni a jövőre?

Az Isten teremtő nagy gondolata az egyéniség elve. Az Isten azt akarja, hogy saját arca legyen minden teremtményének. Nem alkotott két egyforma virágot és nem akar két egyenlő intézményt. Isten színe előtt teszem föl magunknak a kérdést: Kik vagyunk mi? Van-e saját arcunk? Mit hoztunk mi értékeset, ami saját jelleget, piarista jelleget ád ennek a múltnak? Mire lehetünk büszkék a múltban, mint sajátunkra