IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

^agag^oaamEU

24

néhány példából is láttuk, hogy az elismerés és a határtalan magasztalás a legkisebb jutalma küzdő hőseinknek. Emellett azonban kiméletlen támadás éri azokat, akik a nemzetmentő munkából nem veszik ki részüket. így a przemysli költő nemes felhevülésében kemény haraggal támadja meg a magyar őserő becsmérlőit, gyöngítőit:

Csak egy éjtszakára küldjétek el őket:

A pártoskodókat, a vitézkedőket,

Csak egy éjtszakára:

Akik fent hirdetik, hogy — mi nem felejtünk,

Mikor a halál gép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

A „gerendatöréskor szálka-keresőket,“ „az uzsoragarast fogukhoz verőket,“ „a hitetleneket és üzérkedőket,“ „a hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket“ — csak egy éjtszakára küldjétek ide, „mikor siketítőn bőgni kezd a gránát“ —

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

(Gyóni G.: Csak egy éjtszakára.)

Háborús lírai költészetünk elég nagy változatosságot mutat. A nagy háború új tárgyakkal gazdagította s bizonyos tekintetben elmélyítette líránkat. A termés tehát gazdag, de sok közte a középszerű, az alkalmi és még több a selejtes, „a nagy idők lélekáradásából alig adnak valamit, az irodalom- történet mérlegén keveset nyomnak.“ Nagyobb alkotást azonban ne igen várjunk még; mert a nagy küzdelem még lankadatlan hevességgel folyik s a nap-nap után változó események hullámzása zavarja a lélek önuralmát. Annyit azonban máris megállapíthatunk, hogy az igazi hangot első sorban azok a költők találják el, akik maguk is küzdő részesei a nagy élethalál harcnak. (Gyóni, Szepessy, Hangay). 'Az itthoniak között is itt-ott egyik-másik bele tudja magát élni az uj idők hangulatába s felhozott példáink javarésze ezek közül való. Hiszen nemzetünk élet-halálharca egyformán foglalkozta^ mindnyájunkat s amint szorongó aggodalom fogott el bennünket, mikor az ellenség édes hazánk határain belül állott épen úgy lángoló lelkesdéssel kisértük hősi seregeink diadalátját és hódításait messze bent az ellenség földjén. Ennek a hangulatnak a fronton kivül álló költőink is szerencsésen tudtak kifejezést adni. Radó A. pl. a Háborús strófák Epilógusában így énekel: