IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

13

Virágainkból nyílt-e annyi erdő?

Hogy minden hantra jusson egy csokor,

S a holt katonák hallják zokogásunk,

Mely jobb jövőnkért eget ostromol?

(Kiss M.: Halottak napján 1915-ben.)

A przemysli költő is imádkozik elesett bajtársaiért. „A lengyel dombok őszi virágát, didergő fehér margarétát“ szór a halottra s hitvese helyett átkot mond az ádáz ellenségre:

És aztán hajrá,

Hajrá csak egyre közelebb,

Hajrá új harcon, véren által,

Hol győzelem virága nyit!

(Ima a lengyel dombon.)

A „szép lengyelmezőkön“ alvó hősök örök álma fölött az al- konyi szellő suttog:

— Csitt esti szél, te álmok hordozója,

Lassan, suhogva szálljon szárnyad itt.

Lassan suhogva, mint a dajkahinta . . .

Halottak álma boldog, szép legyen!

(Hangay: Harctéri altató.)

A költő lelke pedig felkeresi az örök csendben nyugvókat s minden sirra ejt egy virágot,

Egy-egy keresztet megkocogtatok —

Nem tudom, ellent rejt-e, jó barátot A sír? Én megállók és muzsikálok Egy halk szerenádot.

(Kiss J.: Szerenádok.)

A dicsőségesen elesett hősök régi fénye, vitézsége, nagy ereje lelkesíti mjd az unokákat is:

Oroszlánnak sohsem lesz kölyke bárány,

A sasnak mindig sas lesz a fia.

(Léváy: Borongok én.)

Isten velünk van, ő vezérli fegyvereinket dicső győzelemre. A szomorú hadifogságban sínylődő katonáinkért meleg, érző szívvel érdeklődünk::

Gácsországi tájon, akik rabul estek,

Nagy orosz fogságban vájjon mit csinálnak?

Hányán vannak már a honvéd fakeresztek Lelket-irtó földjén nagy Szibériának?