IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

14

Hahogy ronggyá foszlott rajtuk már a mente,

Télbe, fagyba, hóba, viharba hogy járnak? Megkérdezik egymást gyakran éjjelente,

Hogy az itthoniak vájjon mit csinálnak,

Vájjon mit csinálnak?

(Ernőd T.: Vájjon mit csinálnak?)

Családi érzés. (Anyák, hitvesek, gyermekek.)

A harctéren küzdők és az itthon maradottak között állandó a kapcsolat, az érintkezés. Izenetek mennek-jönnek s az anyák ajkáról buzgó fohászok szállnak az ég felé a harcoló gyermekekért. Az aggódó anya így imádkozik:

Az én fiam, mint oroszlán, bátor —

Szavában hősök lelke világol Es szivében a diadal.

Az én fiam oly szép, olyan deli, —

. . . Ugye visszahozod őt, Uram?

(Ifj. Wlassits Gy.: Anyai imádság.)

Mikor aztán „a kedves, szép magyar fiúk“ hősi elestével „lehull egy nagyszerű tavasz minden virága “ - van-e gyógyító szer, van-e ír a szegény anyák fájdalmára? A „megölt fiáknak élő anyjai“ mondhatatlan gyász terhe alatt roskadoznak s bár

Kitárd a harc, rémül a halál,

Föltámad a meggyilkolt győzelem;

Reforr a seb, kihajt a puszta törzs,

Virág fakad a véres tér eken:

A béke dörsö szekere megindul,

Századok fognak fényben szállani, —

De örök bánattal mennek a sírba Megölt fiáknak élő anyjai.

(Oláh G.: Halott fiáknak élő anyjai.)

A magyar hitvestárs lelkét legtalálóbban fejezi ki Gyóni Géza verse (Magyar asszony Írja). Urának „százezer muszkán át, halál záporába“ érkezett levelére szombat este írja a választ, míg „kicsi csemetéi, Isten báránykái, ágyukban pihennek.“ Bár a „sűrű gond esője záporosan hull rá,“ bízik az Istenben. A „nagy tüzes csatákból“ érkező sebesülteket gondosan ápolják: mindenütt terítve számukra az asztal. Epedve várja „győztes szép katonáját hogyha lerongyoltál!, hogyha sebesülten“. Ezért imádkoznak gyermekei is:

. . . Kis ágyban mozdulnak a kicsi fiókák;

Kövér kis kezüket imára kulcsolják,

Rája az estében nagy fényesség támad —

Ahogy elsuttogják:

Jó Istenünk, védd meg az édes apánkat!