Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
20 minden önálló ízlés híjján, útikalauzok útmutatása és csillagszáma szerint adnak kifejezést az öröm és elragadtatás különböző fokának. „Gilded Age” (Aranykor) c. művében a 70-es évek amerikai társadalmát festi és gyilkos szatírája a gazdasági és politikai élet nagyszámú bűnöse ellen irányul. „A Connecticut Yankee” utolsó próbálkozása a szociális szatíra terén. Ebben egy néhány évszázadot visszaugorva, a yankee-t Arthus király birodalmába helyezi bele. A yankee természetesen nevetségesen furcsának találja a középkori Camelot arisztokratikus társadalmi rendjét, az alsóbb néprétegeknek a felső társadalmi osztályok előtt való térdhajtását pedig egyenesen ízléstelennek minősíti. A középkori furcsaságokon vele együtt csodálkozó és mulató yankee olvasó pedig csak az író néhány gúnyos fintorából eszmél rá, hogy az újkori Camelot, New York társadalmának kiválasztottakra és elkárhozottakra való éles tagozódása milyen veszélyesen hasonlít az Arthus király birodalmában uralkodó nevetséges viszonyokra. Igaz, hogy ez a 70—80-as évek Amerikájában kialakult társadalmi kasztrendszer még hozzá sokkal indokolatlanabb és nevetségesebb lelki beállítottság eredménye, mint a középkori társadalom elkülönülése. Ezeket a szatírákat, mint már említettük Mark Twain pályája első felében alkotta meg. Később elhallgatott benne a szatirikus és ez az elhallgatás egyúttal azt jelenti, hogy a szociális szatíra egy- időre eltűnik az amerikai irodalomból. Reformerek vannak ugyan nagy számmal — hisz nélkülük amerikai irodalom elképzelhetetlen —, de hosszú idő után Sinclair Lewis az első, aki megint a szatírát választja reformer-tervei eszközéül. De ő már a 20. sz. és világháború utáni irodalom jellegzetes alakja. Mielőtt azonban az ő műveinek tárgyalására térnénk át, nem lesz szükségtelen a következőkben egy néhány általános megfigyelést összefoglalnunk. A 19. sz. folyamán az amerikai gyermek angol klasszikusokon tanulta meg, hogy mi az irodalom. Abban az esetben, ha íróvá lett, természetes tehát, hogy a vérévé vált angol művészi eszközöket alkalmazta egyébként többnyire amerikai emberekről szóló, amerikai környezetben játszódó műveiben. És sok, az egyetemes irodalmat gazdagító művészi alkotás jött létre ilymódon. Az esetben azonban, ha ezeknek az angol és amerikai elemeknek az együttes alkalmazása nem volt az író legbensőbb énjének spontán megnyilatkozása, hanem tudatos észbeli tevékenység, akkor csak másodrendű írói munkák jöhettek létre. Ez a magyarázata annak, hogy Mark Twain alkotásai világviszonylatban is mesterművek, míg Bret Harte amerikai viszonylatban is csak másodrendű író, pedig mindkettő művészetének tanítómesterét Dickensben kell keresnünk. A 20. sz.-ban Amerika — mint már említettük — szellemileg is függetleníti magát Angliától. Ennek a szellemi önállósodásnak oka és előfeltétele az amerikai nemzeti öntudat kialakulása. Hogy ez az amerikai nemzeti öntudat a 19. sz.-ban még mennyire nincsen meg, elég ha a múlt század amerikai irodalmának reprezentatív művére, Washington Irving: „Rip van Winkle”-jére gondolunk. Az álom
