Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
14 Humor és szatíra az amerikai irodalomban. (Dr. Dömötörné Nőtel Elza tanár székfoglaló előadása.) Amerikai irodalomról tulajdonképpen csak a 19. sz. eleje óta beszélünk. Ebben a században Amerika már sok kiváló művel gazdagította az egyetemes irodalmat. Ez az irodalom azonban alapjában véve még európai irodalom volt, az angol irodalom része, mint ahogyan az erdélyi irodalom magyar irodalom és az osztrák irodalom német irodalom. A 18. sz.-ban bekövetkezett politikai függetlenséget szellemi és irodalmi függetlenség csak a 20. században követte. Hogy ez a megállapítás tény és nemcsak az európai ember önhittségének, elbizakodottságának és egocentrikus gondolkodás- módjának eredménye, elég Wilsonra utalnunk, aki „Egy amerikai szemlélődései” c. művében egészen hasonló gondolatoknak ad kifejezést. Ugyanígy vélekedik Van Wyck Brooks is „America’s Coming of Age” (Amerika nagykorúvá lesz) c. 1915-ben megjelent, közismert könyvében. Szerinte — 1915-ben — a nagykorúság még a jövőben bekövetkezendő szükségesség. Az azóta eltelt 25 esztendő alatt azonban Amerika valóban megszűnt irodalmilag Anglia gyarmata lenni, nagykorúvá lett és a maga amerikai problematikáját külön amerikai művészi eszközökkel igyekszik ábrázolni és ábrázolja is. Ennek az éles elhatárolódásnak megfelelően célszerű külön foglalkoznunk először a 19. sz. humoristáival és szatirikus íróival, mielőtt a 20. sz.-i, a szó szoros értelmében vett amerikai irodalom humoros és szatirikus műveire áttérnénk. Humor és szatíra szinte leggyakoribb eleme az amerikai irodalomnak, az amerikai humorista és szociális szatirikus fogalma pedig egykorú az amerikai irodalommal. Bevezetőben azonban szóljunk még néhány szót a humorról és szatíráról általában. Humor és szatíra a nevetségesként ismert esztétikai kategória két fajtája; meghatározásukkal, ill. szétválasztásukkal Aristotelestől Hegelen keresztül Lipps-ig és Bergsontól Benedetto Crocen keresztül Folgore-ig az esztétikusok és filozófusok egész sora foglalkozott. Ha azt mondjuk, hogy a humor adottság, beállítottság, készség arra, hogy az élet legnagyobb keserűségeit is feloldhassuk, végső eredményben mindent megértő és minden emberi gyengeségen derűsen mosolygó megbocsátás, akkor főleg Folgore, napjaink neves olasz esztétikusának meghatározására támaszkodtunk. Az irodalomban, mint tiszta esztétikai kategória csak ritkán fordul elő, leggyakrabban a komikummal vegyül. Éppen ezért a szerzők egy része nem is határolja el élesen a nevetséges ezen két fajtáját. És így ne csodálkozzunk azon, hogy még irodalmi műveltségű emberek is sokszor beszélnek humorról ott, ahol csak komikummal van dolgunk, nem is szólva az újságírásról és plakátirodalomról. Valószínűleg ennek eredménye az a tény, hogy az angol nyelvhasználatban a komikum fogalmát kifejező „comicality” szót
