Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
15 a „humour” szó úgyszólván teljesen kiszorította. Amerikai irodalom- történetek lapozgatása közben a humorral foglalkozni kívánó olvasó boldog örömmel olvassa a fejezetek címét: tanulmánya számára ugyanis rendkívül bő anyaggal kecsegtetnek már az első fejezetek is. Behatóbb tanulmányozás után azonban kiderül, hogy ezekben az állítólagosán humoros művekben a komikumnak is csak alacsonyabb fajtája lelhető fel. Amerikában is szükség volt bizonyos irodalmi hagyományra ahhoz, hogy a Washington Irvingek és Mark Twainek istenáldotta tehetsége kifejlődhessék, éppen úgy, mint ahogyan az angol irodalom első nagy humoristája, Chaucer is váratott magára, míg a 14. sz. II. felében megalkotta világhírű művét a „Canterbury Tales”-t. Amikor tehát az amerikai irodalom legmodernebb bírálóival, Sherman, Mencken, Blankenship-pel együtt nagy általánosságban elfogadjuk a humor szót komikum helyett is, a végén mindig vizsgálni fogjuk a nevetséges e két fajtájának egyazon műben való arányát. Szatíra és humor közös gyökérből erednek, mindkettő a nevetséges fajtája, mind a kettő nevettet, ha a nevetés nem is jár mindig együtt a nevetés fiziológiai tényével A kettő azonban legkevésbbé sem azonos; egészen más lelkűiéiből fakadnak. A szatírából hiányzik a megnyugvás, a meglevő állapotokba, helyzetekbe való belenyugvás. Még a legkeserűbb szatírának is határozottan optimisztikus világnézet az alapja. Amikor ugyanis a szatirikus szembeállítja a meglevő dolgok jelentéktelen, nevetségesen ostoba, kicsinyes voltát az általa helyesnek ítélt állapotok, helyzetek, cselekedetek, gondolatok örök értékeket megközelítő magasztosságával, akkor ezt abban a hitben cselekszi, hogy a kirívó ellentét észlelése javító és javuló szándék létrejöttét mozdítja elő. A lelkűnkben támadt visszhang külső megnyilvánulása pedig nem a derűs, jókedvű, gondtalan kacagás, hanem a zavart, szégyenkező, bizonytalan mosolynak az a fajtája, mely gyermekek arcán látható, akiknek többszöri figyelmeztetés folytán már tudniok kellene a helyes viselkedés módját, és akiket mégis ismét csínyen kaptak rajta. Leszögeztük a humor, humorista szók gyakori előfordulását amerikai irodalomtörténeti művekben. Nem kevésbbé ritkán találkozunk a szatíra, szatirikus kifejezésekkel sem, rendszerint szociális szatíra, szociális szatirikus összetartozó fogalmak alakjában. Ilyen szempontból vesszük tehát vizsgálódás alá először a 19., majd pedig a 20. század amerikai irodalmát. Jellemző, hogy Amerika első nagy és európaszerte is ismertnevű írója, Washington Irving, egyúttal Amerika első vérhumoristája is. „Knickerbocker’s History of New-York” c. műve, „Rip Van Winkle” és „The Legend of Sleepy Hollow” c. elbeszélései ma is ugyanolyan frissek, mint 100 esztendővel ezelőtt. Mindháromban a keleti partvidék, New Amsterdam (ma New York) város és a Hudson-völgy holland őstelepeseinek pompás figuráit mutatja be. Ichabod Crane, a félszeg tanító, Don Quijote de la Mancha e késői amerikai unokája, aki ló-