Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1935
szakadozás nélkül történhetett. A legtöbb esetben a gyűrű nem egyenletes sűrűségű és ezért lehűléskor széttörezve és összesűrűsödve új bolygóvá alakul. A Napot körülvevő ködtömeg között olyan finom és illékony anyag is van, amely gyűrűvé, vagy bolygóvá nem sűrűsödhetett. Ez az anyag állandóan a Nap körül kering és mozgási iránya megegyezik a bolygók mozgási irányával. Végtelen finomságánál fogva nem akadályozhatja a bolygók mozgását. Az üstökösökről Laplace azt tartotta, hogy naprendszertől naprendszerig tévelygő köd, amely a világűrben levő ködszerű anyag sűrűsödésétől keletkezett. A Nap vonzási körébe jutva, ez a vonzás az üstökösöket elliptikus vagy hiperbolikus pályára kényszeríti. Laplace tetszetős elmélete közel egy évszázadon át általános elfogadásra talált. A két Herschel, apa és fiú, valamint Lord Rosse óriási távcsövei a megfigyelések tanúbizonyságával támogatták a ködelméletet, mert ők ködfoltokat fedeztek fel az égboltozaton, melyek között voltak gömb-, korong-, gyűrűalakúak, sőt örvényvonalak is. A 19. század közepén Helmholz a Nap melegének megmaradását összehúzódásával magyarázza, az amerikai Lane pedig bebizonyította, hogy a vonzás következtében zsugorodó gáztömeg hőmérséklete óriási hővesztesége ellenére tényleg emelkedhetik. Ugyanezt vezette le számos dolgozatában a német A. Ritter is, aki próbálja megmagyarázni, hogyan, keletkezett az ősanyag, amelyből a Naprendszer keletkezett. Ritter szerint két naprendszer összeütközéséből keletkezett ez a gáztömeg. Az összeütközés következtében a két Nap széttöredezett és olyan hatalmas hő keletkezett, hogy tömegük gázzá vált. E gázból keletkeztek a ködfoltok, amelyeknek hőfoka több millió fok lehet. így nem szükséges feltennünk, hogy a köd már eredetileg is magas hőmérsékletű anyag volt. Lord Kelvin is megerősítette a Nap melegére vonatkozó számításával e feltevést. A csillagászat fejlődésével azonban mind több olyan tüneményt észleltek, amely Laplace elméletével nem volt magyarázható, és úgy ez elmélet tarthatatlansága nyilvánvaló lett. Kitűnt, hogy a legtávolabbi bolygóknak, az Uranusnak és Nep- tunusnak iholdjai nem mozognak az ekliptika síkjában. Sőt ezek a holdak úgynevezett „retrograd” mozgást végeznek, vagyis ellenkező irányban haladnak, mint ahogy azt a Laplace-féle elmélet kívánja. Ugyanezt a jelenséget tapasztalhatjuk a Sa- turnus egyik holdjánál. Továbbá megállapították, hogy a föld holdja messzebb van, mint ahogy azt a Laplace-féle elmélet megengedi. Ezek a jelenségek Laplace idejében ismeretlenek voltak. Faye, Roche, Darwin, Arrhenius és mások javították és bővítették ki Laplace ködelméletét, hogy az előbb említett tények magyarázatot nyerjenek. Különösen érdekesek Darwin (1845—1925) megállapításai, aki az apály és dagály hatásait tanulmányozta az égitesteken és megállapította, hogy bizonyos 11
