Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1934
játékai egymástól annyira különböznek: más a fiú és más a leány játéka. De a fiúké sem egyezik meg, mindegyik máshoz érez kedvet egyéni hajlamai szerint. Annyiban egyezik meg minden gyermek játéka, hogy belső kényszer, alkotni vágyás vezeti. A játék a gyermek legkomolyabb munkája, de mind indítékban, mind célban különbözik a felnőttek munkájától. Nem a kényszerűség, vagy valamelyes haszon remélése indítja meg, hanem a cselekedni akarás. Meghazudtolja azt a mondást: ex nihilo nihil, a gyermek a semmiből mindent tud és akar alkotni. Kant a szépre mondta azt a meghatározást, hogy céltalan célszerűség, de jobban áll ez a játékra. Olyan céltalan működés, amely tulajdonképpen maga az öröm, nem is akar ezen felül semmi több, maradandóbb eredményt elérni. Az egészséges gyermek folyton foglalkozni akar valamivel. Természetes ösztöne hajtja a folytonos mozgásra, játszásra, utánzásra és hajtja az érdeklődés útján mindennek a megismerésére. Ezt az ösztönt nem szabad kielégítetlenül hagyni, elfojtani; ellenkezőleg, türelemmel, hozzáértéssel eleget kell tenni neki. Meg kell értenünk ezt és tudnunk azt, hogy a rombolás sokszor alkotásvágyból születik és az, amit könnyen rendetlenkedésnek és fegyelmetlenségnek nézünk, nem más, mint a mozgási, cselekvési, játék vágy következménye és megnyilvánulása. Mindenütt találkozunk a játékkal. Változik éghajlat, a nép lelki habitusa, foglalkozás, műveltségi fok szerint, idővel nemzeti típust vesz fel, de sok a közös vonás. Vannak játékok, amelyeket mindenütt játszanak, s így a legelterjedtebb gyermekjátékok a legrégibb idők óta közös kincsei az emberiségnek. A primitív embernél a játék mindig az öröm, a felszabadulás érzésének kifejezése volt. Ha jó zsákmányt ejtettek, legyőztek egy ellenséges törzset, isteneiknek áldoztak: mind olyan alkalom, amely játékot, táncot, ünnepet váltott ki. Mikor a harc szünetelt és vadászaton sem voltak a férfiak, miután otthon semmi dolguk nem akadt, kerestek valami foglalkozást és szabad idejükben előkészültek az eljövendő harcokra; célba dobtak, hurkot vetettek, űzésben, hajtásban gyakorolták magukat szórakoztató formában. A kis gyermekek látták ezt, és amikor elmentek az apák, elősettenkedtek a kis kő-, vas- és bronzkorszakbeli gyerekek, és elfoglalva a gyakorlóteret, utánozták az öregeket, játékot csináltak az ellesett mozdulatokból, minden cél nélkül a saját testük és lelkűk gyönyörűségére. Mikor földmívelő stádiumba került az ősember, körülkerített magának egy földdarabot és elvetette a magot abba, azután isteneitől esőt és napot kért a zsendülő vetésre. Mikor kalászba szökkent az életet adó növény, megérett a mag: ünnepség, aratás volt. Az elmaradhatatlan tánc és játék volt hivatva az isteneknek a Napnak és Víznek az emberek megelégedését, 8
